Dinók!

Az a nagyszabású tervem, hogy az öt hónap alatt végiglátogatom a város összes múzeumát és műemlékét, ha nagyon elszánt vagyok, még egy színházi darabra is beülök. Épp azon gondolkoztam, a hétvégén melyik múzeummal kezdjek, mikor a főtértől nem messze sétálva az alábbi bájos teremtmény invitált a Természettudományi Múzeumba:

Hát ki tudna neki ellenállni?

A hosszú hétvége apropóján felkerekedtem, hogy gyermekkorom kedvenc állatkáit újra látogassam. A múzeum egy csinos, de kicsi, három szintes épület, melynek a felső része jelenleg zárva tart. A földszinten a dinók foglalják el, az elsőn pedig az állandó tárlat kap helyet. A belépti díj újságíróként két euró, aminek a felét elvileg az AIESEC majd visszatéríti, mint minden olyan költséget, mely Németország kultúrájának megismerésével kapcsolatos.

A múzeum épülete

A kiállítás pár teljesen és részlegesen kiásott fosszíliából, érdekes információs táblákból, 1900-as évek elejére datált archív régészeti anyagokból és eszközökből, valamint ismétlő üzemmódra állított Jurassic Park filmzenéből állt. Az elején roppant lelkes voltam, mivel az előttem szaladgáló iskolás csoportból kiindulva az a téveszmém volt, hogy le szabad tapizni a csontokat. Félúton aztán az egyik gyerek irdatlan fejmosást kapott, okos ember pedig más kárán tanul…

   

Az őslények után megnéztem az állandó tárlatot is: ez jórészt különböző éghajlati övek élővilágát kívánta bemutatni preparátumokkal és műnövényekkel benépesített vitrinekben. “Halak, vadak, s mi jó falat, szem-szájnak ingere.”

Több vitrinnél is volt interaktív tábla, melyen az állatokhoz tartozó gombot megnyomva azok hangját lehetett viszont hallani. Tekintve, hogy a lejátszást csak elindítani lehetett, megállítani nem, az eszköz tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az össze-vissza nyomkoraszó gyerekek rövid távon kiidegeljék a szülőket.

Egy különösen érdekes hely az ősember sarok, ahol interaktív módon, autentikusnak mondott eszközökkel, kézikönyvi leírás alapján próbálhatott az ember tüzet csiholni:

Első gondolatra ez elég felelőtlen dolognak tűnt, hisz az ember könnyedén felgyújthat teszem azt egy papírzsepit, azzal a kézikönyvet, és már áll is a bál. Második gondolatommal sutba dobtam az elsőt és nekiláttam, hogy lángokba borítsam utolsó száraz papír zsebkendőmet.

Ami azonban meglepően nehéznek bizonyult. Először is a kovakövek ha 20 csattintásra adtak egy szikrát, már jó köröm volt. Másodszor ez a szikra nem tűnt úgy, mint ha bármi eséllyel indult volna a legpitiánerebb gyújtogatási kísérletben. Lehet, hogy a technikám nem volt megfelelő. Lehet, hogy száraz zuzmóval kellett volna próbálkozni (ami viszont nem volt nálam). De egyébként is, rendelkezésre áll egy sokkal kifinomultabb eszköz, így a köveket sutba dobtam, figyelmem középpontjába pedig a tűzíj került. Ez a kép jobb felső részén látható, kifeszített íjra és nyílvesszőre emlékeztető dolog, amit én távolról valami őskörzőnek véltem. Ennek használatáról képek, sőt még egy oktatófilm is volt, így biztosra vettem, hogy rövid idő alatt kormos lyukat égethetek nem hogy a zsebkendőmbe, de az asztalon lévő próbafába is. A gondok ott kezdődtek, hogy a könyvben és az asztalon lévő eszköz nem egyezett meg. Mintha az automata váltós autóba beülve az oktató azt mondaná: akkor most nyomja be a kuplungot.

De velem nem lehet csak így kiszúrni: szétszedtem, átépítettem, kipróbáltam az összes megoldási lehetőséget, amit két darab fából és egy kötélből ki lehet hozni, de semmi eredmény. Bear Grylls sírógörcsöt kapott volna, ha lát. A pumpa kezdett felmenni, egyre agresszívebben akartam valami eredményt elérni, míg végül a nagy csiholásban (az egyébként fém hegyű) jószágot kis híján az ágyékomba állítottam.

Ekkor feladtam. 16 év természettudományos oktatása bukott el a legalapvetőbb feladaton, ami elé a fáról lemászás óta állított minket a természet. Fáradtan indultam haza, holnap pedig az első dolgom lesz, hogy veszek pár öngyújtót és minden táskámba rakok egyet. Az ember tanuljon meg együtt élni a korlátaival…

Egyébként jópofa múzeum volt, de három naposnál rövidebb látogatásba nem tenném bele.