Hannover

Megkésve, de törve nem, tudatom az érdeklődőkkel: épségben hazaértünk Hannoverből (is), ahol reggel kilenctől este hatig mélyedtünk el az ipari automatizálás, irányítástechnika és energetika témakörökben.

A kiállítás sokkal nagyobb volt, mint az IHF, de naivan azt gondoltuk, ha szétválunk, minden ígéretesnek tűnő standot meglátogathatunk. Az ötlet nem jött be, hiába mondtam le a hatékonyság érdekében a hobbifotózásról is. Pedig sok, hétköznapi ember számára is érdekes dolgot lehetett látni, a gondolat vezérléstől kezdve az önjáró jégkrémszekrényen át a robotokat emelgető robotokig. Jó lett volna pár kép…

Ráadásul minden igyekezetünk ellenére nem sikerült teljesíteni a tervet. És ez a kisebbik baj. A nagyobb, hogy már-már csalódást keltően kevés információt sikerült szerezni a minket érdeklő témákról. Nem volt a nap hiábavaló, sok prospektust és névjegyet gyűjtöttünk, de közelébe sem értünk az IHF látogatás átütő szakmai sikerének.

Apropó, névjegyek. Úgy tűnik, itt az a szokás, hogy nem tartanak prospektusokat kéznél, hanem a személyes adatok megadása után elektronikusan vagy hagyományosan postázzák őket. Ez szimpatikusan zöld megoldás, de mivel nekem (még) nincs SMA-s névjegyem, sok idő elment azzal, hogy minden egyes alkalommal lediktáltam az adataimat. Mert nyilván ők szeretnék beírni a saját kezükkel a gépbe, és csak akkor adják ezt fel, amikor másodszor kezdem betűzni a családnevem. Ezért Thomasnak az az ötlete támadt ebéd közben, hogy vigyem el az ő névjegyeit, a projekt úgyis közös, és az anyagokat egyébként is átküldjük egymásnak. A kezdeti lelkesedést viszont hamar megtörte a német precizitás: elmagyarázni, hogy ez nem az én névjegyem, de ettől még ide küldjék az anyagokat, vagy legyűrni azt az értetlenséget, ami akkor támad, amikor jóindulatúan középszerűnek nevezett némettudásom fitogtatása után átadok egy echte német névjegyet, azzal a felkiáltással, hogy “Ich bin Thomams” ugyanannyi időt vett igénybe, mint megküzdeni a családnevem németre kódolásával (amiben közben már egész gyakorlott lettem). Így maradtam az eredeti megoldásnál…

A városból sajnos most sem láttam semmit, a vonat pedig oda- és visszafelé is tömve volt, így leülni nem tudtunk. Viszont 56 perc alatt tettük meg a nagyjából 150 kilométert (két közbenső megállóval), ami MÁV-on nevelkedett szemmel nézve irigylésre méltó teljesítmény.