Úszok az árral

Régóta nem volt bejegyzés, pedig sokan hiányoltátok a folytatást. Végre összeszedtem magam annyira, hogy el tudom mesélni, miért is csúszott a folytatás, és hogy mivel mennek a napjaim mostanában.

Még májusban indult meg a föld otthon annyira, hogy Kasselig is elért. Az előzetesen tervezett egy hét helyett emiatt majdnem négyet töltöttem Magyarországon a gyakorlat alatt. Ez egyrészt pénzügyileg is megviselt (nem is posztoltam arra a hónapra költségvetést, nehogy valaki rosszul legyen), másrészt iszonyatos mínuszba rántotta a munkahelyi időegyenlegemet, és mivel előtte is voltam már szabadságon, június közepére a kiutalt 13 naphoz képest kb. 10 napos mínuszban találtam magam. Ciki.

Szerencsére errefelé a magánéleti problémákkal szemben messzemenően toleránsak, így mindenféle adminisztrációs trükkökkel sikerült megetetni ezt a hiányzásmennyiséget a könyvelő rendszerrel, anélkül, hogy az sírva fakadt volna, valamint biztosítottak, hogy semmiféle retorzió nem fog érni, csupán – amennyiben augusztus végéig nem túlórázom le – nem fogják az érintett napokat kifizetni. Azt hiszem, ennél korrektebb ajánlatot én sem tudtam volna kitalálni.

Persze a pénzre szükségem van, hogy nullára hozhassam a végegyenleget, így nekiálltam, hogy lassan, de biztosan faragjam a hiányzó órákat. Ebben sokat segített, hogy időközben kicsit elkanyarodtunk az első projekttől, és sokkal gyakorlatiasabb feladatokat kaptam, (konkrétan hardver építést), amit nagyobb élvezettel csinálok. A motivációra pedig szükség van, mert még így is falat kaparom, mire nap végén, 10-11 bent töltött óra után hazaindulok. Ebben persze benne van az ebéd és kávé szünet is, de ezzel együtt is estére olyan az agyam, mint egy túlterheléstől leolvadt atomreaktor. Hiába hűtöm heti 2-3 uszodával. Az egyéni rekordom 13 óra, amiből 11 volt munka. Ez már azért is problémás, mert az SMA szabályzat alapján diák nem dolgozhat napi 10 óránál többet, így a rendszer nem is engedte, hogy logoljak. Kellemes péntek este volt…

Csalódást keltő viszont, hogy hiába teljesítek papíron átlagon felül, a 4 rám bízott projektből egy van meg, egy másik majdnem, egy félig, egybe pedig bele se kezdtem. Pedig hétfőn mindent be kéne mutatni a 3 hetes szabadságról hazajövő főnökömnek. Sok múlik azon, mennyire lesz boldog (3 hét szabadság után remélem nem romlik könnyen a kedve). Ha megint nem írok egy hónapig, sejthetitek, hogy miért 🙂

Azért mindezek ellenére nem élek barlangban. Bár a hétköznapjaim villám sebességgel húznak el, hétvégén még annak ellenére is van időm erre-arra kószálni, hogy eddig eléggé leterhelt annak a 3500 képnek a leválogatása és megszerkesztése, amit múlt hónapban, két esküvőn, két nagyon jó barátomnak csináltam. Nem azt mondom, szeretek fényképezni, korlátozottan még szerkesztgetni is, de azért amikor először öntöttem egy mappába a majdnem 40 GB anyagot, kis híján sokkot kaptam. De a türelem és szorgalom (korábban egyik sem volt nagy erényem) meghozta az eredményét, és már csak az stresszel, hogy feltöltés közben nehogy eldobja a gép a netet, mert a majdnem két gigabájt átküldése az ifjú pároknak az itteni sávszélességgel háborítatlanul is majdnem egy nap. Az ilyen apropók kapcsán döbbenek le azon, milyen brutálisan jól ki vannak találva az internetes kapcsolatok (csúnyábban protokollok), hogy egy ilyen korlátozott hozzáférésen is el tud menni a Skype videó, hova tovább, még a Warcraft III is 🙂

De visszatérve az eredeti gondolathoz: minden hétvégén járok a szabadban, élvezem, hogy jó az idő. Értsd: hetente már csak 1-2 napot esik, és legalább háromszor háborítatlanul süt a nap, sokkal előnyösebb megvilágításba helyezve azokat az épületeket, amik mellett nap, mint nap elmegyek, és amiket eddig kevésbé méltattam figyelemre.

 

 

De  voltam mexikói búcsúbulin, ahol a olyan chili volt a taco-hoz, hogy 15 percen át szabályosan bőgtem tőle, kirándultam a környező erdőkben és  jártam többször a Herkulesnél, ami egy grandiózus, bár nem különösebben szép szobor a város nyugati dombjainak tetején, a kastélypark felett. Csináltam képeket, de még a fényképezőről sem értek át a számítógépre, ha eljutok odáig, akkor közlöm őket. Ahogy a beszámolok Lipcséből, valamint közlök majd egy összeállítást a dOKUMENTA (13)-ról, amit még mindenképp meglátogatok a maradék két hétvégémen.

Mert már csak ennyi van hátra, Augusztus 31-én összeszedem sátorfámat és lelécelek. Nem mondom, hogy örülök, azt sem, hogy nem, de ez megint egy külön posztot ér. És majd kap is. Ifjonti lelkesedésem azt mondja, hogy mire elmegyek innen, a blog éppen utoléri magát, de az agyam egy rejtett zugában lassan ébredező öregkori bölcsesség azt súgja, hogy még szeptemberben is fogok Kasselről írni…