Ismét időutazó bejegyzés, melyben június végére ugrok vissza, hogy beszámoljak utolsó nagy, német kirándulásomról, melyet Lipcsébe tettem. Képek, történetek és hasznos tudnivalók a fordítás után.
Címlapon a város egyik nevezetessége, a Közigazgatási Legfelsőbb Bíróság. A német újra egyesítés előtt itt volt az NDK Legfelsőbb Bírósága, ami ma Karlsruhe-ban székel, Bundesgerichtshof (BGH) néven. Hogy pontosan mit is tárgyalnak ma Lipcsében, azt a három AIESEC-es fogadó közül egy sem tudta elmagyarázni 🙂
De ne ugorjunk még ennyire előre.
Épp megérkeztem magyarországi szabadságomról, amikor megkeresett két kollégám, a mexikói Fabian és a spanyol Juan, hogy nincs-e kedvem velük menni a hétvégi Reception Weekend-re, Lipcsébe. Először kicsit húzódzkodtam, mert már akkor kezdtek iszonyúan gyűlni a mínusz óráim, és a buli miatt a fél pénteket ki kellene hagyni, de végül (miután beszéltem a szakmai vezetőmmel), azt mondtam: üsse kavics, menjünk.
Lipcse Kasseltől csak kb. 250 km, viszont az odajutás vonattal meglepően nehéz. A járatok jó része átszállásos és drága, valamint a menetidő is több, mint három és fél óra. Ezt még a MÁV is veri.
A megoldás számomra eddig ismeretlen helyről jött, a http://www.mitfahrgelegenheit.de/ oldalról. Ez egy ötletes portál, olyan autósok ajánlatait gyűjti, akik A-ból B-be utazván hajlandóak adott kilométer díjért plusz utasokat szállítani. A Kassel – Lepzig útvonal meglepően népszerű, hétvégén félóránként van „járat”, a vonat árának feléért. Ráadásul, mivel az út végig autópálya, normál esetben nem is tart 2,5 óránál tovább.
Jól hangzik, de éltem a gyanúval, hogy lesznek vele problémáink. Egy mexikói, egy spanyol és egy magyar fiú keres fuvart az odaútra, egy mexikói és egy magyar a visszára. Maradjunk annyiban, hogy a németet inkább törjük, mit beszéljük (ez azóta nálam sokat fejlődött), így nem lettem volna meglepve, ha mindenki lepattint. Ehhez képest az odaútra véletlenül egy SMA-s kolleginát néztünk ki, aki gondolkodás nélkül visszaigazolta a fuvart, de a hazatérésre kiválasztott, mint később kiderült, 21 éves női sofőr sem tiltakozott egy percet sem. Magyarországon hasonló engedékenység a hölgyek részéről – szerintem – minimum felelőtlenség lenne.
Ez viszont Németország, így Péntek délután gond nélkül megérkeztünk a lipcsei fogadóinkkal előre megbeszélt helyre. Az idő hetek óta először remek, már-már rövidnadrágos. Élvezettel fürödtem a klasszikus utcákat sütő napban.
Az első utunk Európa egyik legnagyobb pincehelyiséges szórakozóhelyére, a Moritzbastei-be vezetett.
A hely tényleg impozáns, egyszerre 4 nagyobb koncertet lehet benne tartani anélkül, hogy a hangok keverednének, és még így is marad hely három nagyobb társalgónak, amiből az egyik szabadtéri. Érkezésünkkor minden termet az aznap esedékes Német – Görög focimeccsnek előkészített kivetítők és az eléjük állított padsorok foglaltak el.
Itt ettünk és ittunk, az általam rendelt After Eight shake azonban íztelen (vizezett?) volt, így a helyet csak mérsékelve tudom ajánlani.
A hangulati alapozás után arcfestés és zászlóosztás jött, a focimeccset így teljes harci díszben nézhettük végig, legalább 200 hasonlóan felturbózott helyivel együtt. Az első görög gól után a terem olyan volt, mint egy kripta, de aztán Özil beindult, a németek pedig szabályosan tomboltak. Utólag igazán sajnálom, hogy ez volt az utolsó nyertes meccsünk…
Másnap korán keltünk és reggel kilenckor már bent voltunk az egyetemen. Az épület már pénteken is lenyűgözött, a modern és klasszikus anyagok és formák keverése varázslatosan jól sikerül. Ez egyébként igaz a belváros majdnem minden részére: Lipcse a régi és az új harmonikus olvasztótégelye. Nem hiába tartják a környező tartományok legélhetőbb városának.
A reggeli után kis történelmi sétára indultunk. Első állomásunk a St. Nicholas templom. Eredetileg román stílusban épült, később gótikus módon bővítették, a belseje viszont neoklasszikus. Régi és új kapaszkodik ismét egymásba.
Megfigyeltétek az oszlopokat? Ugyanez a forma köszön vissza a templom előtti téren azon az emlékművön, melyet a késő nyolcvanas évek „Hétfői tüntetéseinek” állítottak. 1989-ben Christian Führer, a református St. Nicholas templom lelkipásztora minden hétfőn „békeimádságokat” tartott, melyeken egyre nagyobb tömegek vettek részt. 1989 szeptember negyedikén a sokadalom kinőtte a templomot, és az utcára vonult, hogy békés körmenetben tüntessen olyan jogokért, mint a szabad utazás az NDK és az NSZK között. A körmenetek ezek után minden hétfőn egyre nagyobb létszámmal ismétlődtek meg, de egyszer sem torkollottak erőszakba. Mintájukra számos hétfői szimpátiatüntetés sorozat is indult több német városban és szovjet tagállamban. Az októberben már több, mint 300.000 résztvevős lipcsei megmozdulás a berlini fal ledöntésének egyik közvetlen kiváltója volt. Legendás jelmondatuk a „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”) volt.
A séta következő állomása a városi operaház, ahol épp amatőr strandröplabda bajnokság zajlott 6 pályán. Ismét megfér a régi és az új 🙂
Íme a lipcsei Panoráma Torony. A 142 méteres épület az NDK legmagasabb épülete volt. Ma egy TV társaság, rengeted iroda, egy étterem és egy kilátó terasz foglal benne helyet. Szerettem volna felmenni, csinálni pár képet, de az idő hiánya miatt a többiek leszavazták a programot.
A város legdrágább bevásárlóutcájának (Mädlerpassage) és éttermének (Auerbachs Keller, a városban egyetemre járó Goethe hajdani kedvenc kocsmájának, a Faust egyik színhelyének) futó megtekintése után meglátogattuk a piacteret, ahol mire odaértünk, az árusok nagyobb rész már összecsomagolt. Csupán pár helyi fogyasztotta ebédjét.
Nem ment viszont sehova az új városháza, ami nagy tekintélynek örvend, mint az aranymetszés ismert képviselője az építészetben. Sajnos a képre nem fért rá az egész, de a torony elhelyezésének asszimmetriája így is eléggé szembeötlő, a többit pedig higgyétek el nekem 🙂
Szintén nem látszik, de érdekes, hogy az épület jobb széle nem egyenes, hanem enyhén hátra felé kanyarodik. Amikor az új városházát építették, költségtakarékossági okokból a korábban itt állt házak alapzatát használták fel, a házak viszont nem voltak teljesen egy sorban. Az ő elhelyezkedésüket követi a mai épület is.
Következő állomásunk a Thomaskirche, ahol Johan Sebastian Bach volt egykor kántor, és mely ma a zeneszerző sírjának is helyt ad.
Mellesleg nem csak Bach köti Lipcsét a klasszikus zenéhez, de a városban született Richard Wagner, és itt alapított híres zeneiskolát Felix Mendelssohn és Robert Schumann.
Ilyen gyökerekkel érthető, ha Lipcse ma is a zeneértők kedvelt városa. A már említett operaházba és a vele szemközti koncertterembe a jegyek minden előadásra jó előre elkelnek, a Thomas Kirche híres kórusa pedig minden hétvégi misét teltházassá tesz. A belépő 4 Euró felnőtteknek, 2 a diákoknak, de perselypénzt ezen alkalmakkor nem szednek. Aki erre jár, semmiképp se hagyja ki, és kezdés előtt már fél órával legyen a bejáratnál, mert ritkán fér be az összes érdeklődő.
A templom után kis pihenő és egy kései ebéd volt soron a városi parkban. Az idő még a péntekinél is kellemesebb volt, így a parkban tucatszámra heverésztek az olvasó, beszélgető vagy alvó fiatalok. A csapat jó része hamar megadta magát a tele hasának, és majdnem két órát szundított a napon.
Én annyira nem voltam álmos, ezért inkább a természet szépségeit vettem lencsevégre.
A pólómat viszont nem viseltem, ennek következtében rák vörösre égtem estére. Szállásadóm viszont német népi gyógymód szerint citromlével kent be, ami bár eléggé csípett, de jobban rendbe hozott, mint az általam eddig használt Panthenol…
Mikor mindenki felkelt, visszamentünk az egyetemre, grillcuccal málháztuk fel magunkat, (amit eredetileg az AIESEC-esek autóval hoztak volna ki, de sajnos a kocsi lerobbant) és elindultunk egy tó partjára. A nevét sajnos nem tudom, mert nem jegyeztem meg, gondolván hogy majd később a térképen úgyis megtalálom. Az nem merült fel bennem, hogy vagy fél tucat hasonló tó van Lipcsében.
A víz nem lehetett melegebb 17 foknál, viszont döbbenetesen tiszta volt. Még akkor is szépen láttam a tó fenekét, amikor már rég nem ért le a lábam. Miután elfagytak a tagjaink, kijöttünk a vízből, és ettünk-ittunk éjszakáig.
Mikor nekünk véget ért a nap, másoknak épp elkezdődött. Még sose láttam „on the fly” sínjavítást: amikor jön egy villamos, a munkások összekapják a kis paravánokat és arrébb vonulnak. Ha a szerelvény elment, visszatérnek a hegesztéshez.
Vasárnapra két programunk volt. Elsőként megnéztük a győzelmi emlékművet, melyet a Napóleon feletti diadalnak állítottak a lipcsei Népek Csatája után, ahol a francia hadvezér először szenvedett komoly vereséget, és aminek következtében a német és lengyel csapatok betörtek Franciaországba, Napóleont pedig száműzetésbe kényszerítették Elba szigetére.
Az emlékmű hatalmas, belseje óriási csarnoknak ad helyet, ahol kőszobrok emlékeztetnek a csatára, és a „Napóleon legyőzéséhez szükséges négy erényre”: erőre, bátorságra, összefogásra és önfeláldozásra.
Mint mondtam, az emlékmű hatalmas (vagy 90 méter magas), viszont nem különösebben szép, majdnem otromba. Szemből magasztosabb látványt nyújtana, de ottjártunkkor fel volt állványozva, így érjétek be ezzel a képpel:
Viszont szép kilátás nyílik a tetejéről a városra.
Régi és új, kicsit másként, avagy itt sem minden fenékig tejfel. Az előtérben lévő sárga kastély valójában a helyi krematórium, a háttérben pedig a lippendorfi széntüzelésű hőerőmű. Remek párt alkotnak a város széli lakótelepekkel.
Az emlékmű után csónakázni mentünk, de nem holmi sétahajón, hanem klasszikus, „csótavi” fém lélekvesztőn, valamint, mivel ebbe nem fértünk el mind, egy kajakon. Ebből a kajak az érdekesebb, fedélzetén Fabiannal, és egy columbiai sráccal, akit itt ismertünk meg. Evező ezelőtt még egyikük kezében sem volt.
Ennek következtében a rajt után sikerült leszedniük az első szembejövő tereptárgyat, egy nagyobb fát.
Becsületükre legyen mondva, hogy nem adták fel, és egész jól belejöttek. Bár a kajak ütközött még parttal, beton mólóval, más hajókkal, egy híddal és majdnem meglékelt egy úszó éttermet is, végül nem borultak be, és a program végére már játszi könnyedséggel siklottak a vízen.
A hajókázás a csatornákon hol Amszterdamot, hol a hamburgi raktárvárost idézte emlékeimbe.
De volt itt egy csipetnyi Velence is.
Nem csak a srácoknak volt új ez a csónakázós dolog. Nisha, az újdonsült pakisztáni ismerősöm nem hogy még evezni nem evezett sose, de egy, a csónakot rendesen behimbáló, nagyobb hullám után kétségbeesetten jelezte, hogy ő bizony úszni sem tud. Persze ezek a járgányok atom stabilak (különben a gépemet sem vittem volna fel rá), de eltartott egy darabig, míg a csajt feloldottuk annyira, hogy nem csak nem félt, de a hajó irányítását is ki merte próbálni. Persze jópofa látvány lehetett, ahogy a csónakban terpeszkedő két 80 kilós férfi fennhangon utasítgatja a vaságyastul 50 kilós lányt, hogy húzza erősebben az evezőket…
A csónakázással kicsit eljátszottuk az időt, és későn vettük észre, hogy a csapat egy részének megy a vonata. Így – mint a társaság leggyakorlottabb vízi pockának – nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy fele annyi idő alatt húzzam vissza a csónakot a dokkba, folyással szemben, mint amennyi alatt lecsorogtunk oda, ahol épp voltunk. Lám, a heti két uszoda nem volt hiába, mert sikerült elérni az összes csatlakozást, viszont hétfőre annyira lemerevedett a karom és a vállam, hogy bemelegítés nélkül nem tudtam rendesen használni a forrasztópákát…