Talán épp emiatt a felkészületlenség miatt valósággal sokkolt az, amikor az Erzsébet hídon és a Kerepesi úton végighajtva újra szemügyre vettem a főváros. Tudom, hogy nem fair Budapestet Kassellel összehasonlítani, mert míg az egyik egy milliós metropolis, a másik egy kisváros a maga 200 ezer lakosával (bár a városba mára már sok helyen teljesen beleékelődött agglomerációval együtt több, mint 400 ezren vannak itt). Az is torzíthatja a képet, hogy nem csak kevesebb a zöld terület Budapesten, de a meglévő parkok gyepe is kiégett a nap tüzén, a fák pedig már saját lombjukat vetkezik le a hőségben. Ehhez képest Kasselben csak párszor volt melegebb, mint 30 fok, és minden héten esett az eső, így a növények arrafelé zöldek, élettel teliek és hírét sem hallották még az ősznek.

De jártam Hamburgban, Münchenben és Nürnbergben is, ami már hasonló nagyságrend, és ezek után is úgy érzem, nem tudok mást mondani: Budapest nagyon lepusztultan és kuszán néz ki.
A történelmi épületek a legtöbbször koszosak, romosak, a falakat összefirkálják, a város földszintjét koncepció nélkül össze-vissza felhányt hirdető- és üzlettáblák uralják. Az egyébként kellemes dunai látképet gyakran szakítják meg olyan ocsmány képződmények, mint a Continental hotel (de a CET például tetszik), a felújításoknál pedig gyakran nem figyeltek arra, hogy őrizzék az egységet, így a klasszikus házakon ezerféle színű és típusú redőny és nyílászáró van. Ezek az apróságok eddig nem tűntek fel, de öt hónap alatt annyira elszoktam tőlük, hogy most teljesen mellbe vágtak.
Lehetne ezt a pénzhiányra fogni, de a szemetes utcákat, a gányolt cégéreket, a rossz útburkolatot látva szerintem sokkal nagyobb baj az igénytelenség, és a rövid távú gondolkodás. Elballagni a cigarettacsikkel egy kukáig igazán nem kerülne semmibe.

Nem azt mondom, vannak szép helyek, ahol még a patina is jól áll, mint a Kálvin tér és a Ferenciek terének környéke. De nagyon durva, hogy bár a szobámat a kasseli „gettóban” béreltem (arabok, olaszok, törökök, vörös lámpás negyed, stb.), az utca szebb volt, mint Budapest belterületének nagy része.

Hogy mi a tanulság? Igazából még nem tudom. Könnyű úgy építeni a hosszú távú jövőt, hogy csekélyek a mindennapi problémák, de amíg nem kezdünk el a jövőbe tekintve, nagyban gondolkozni, esélyünk sincs, hogy kikerüljünk a pitiáner gondok ördögi köréből. Kicsit úgy érzem, most úgy éljük fel az erőforrásainkat és az életterünket, hogy ötletünk sincs, mi lesz utána. Jó volna hátrébb lépni, és észrevenni azt, hogy ami ma 10%-al olcsóbb, az lehet, hogy 5 év múlva kétszer annyiba kerül, 50 év múlva pedig felbecsülhetetlen eszmei kárnak tűnhet. Igaz lehet ez a családi autó javításra épp úgy, mint egy milliárdos állami beszerzésre.
Nem kellene megvárni, amíg erre a saját kárunkon ébredünk rá, mert lehet tanulni másoktól. Például a németektől is…

Még májusban indult meg a föld otthon annyira, hogy Kasselig is elért. Az előzetesen tervezett egy hét helyett emiatt majdnem négyet töltöttem Magyarországon a gyakorlat alatt. Ez egyrészt pénzügyileg is megviselt (nem is posztoltam arra a hónapra költségvetést, nehogy valaki rosszul legyen), másrészt iszonyatos mínuszba rántotta a munkahelyi időegyenlegemet, és mivel előtte is voltam már szabadságon, június közepére a kiutalt 13 naphoz képest kb. 10 napos mínuszban találtam magam. Ciki.

Szerencsére errefelé a magánéleti problémákkal szemben messzemenően toleránsak, így mindenféle adminisztrációs trükkökkel sikerült megetetni ezt a hiányzásmennyiséget a könyvelő rendszerrel, anélkül, hogy az sírva fakadt volna, valamint biztosítottak, hogy semmiféle retorzió nem fog érni, csupán – amennyiben augusztus végéig nem túlórázom le – nem fogják az érintett napokat kifizetni. Azt hiszem, ennél korrektebb ajánlatot én sem tudtam volna kitalálni.

Persze a pénzre szükségem van, hogy nullára hozhassam a végegyenleget, így nekiálltam, hogy lassan, de biztosan faragjam a hiányzó órákat. Ebben sokat segített, hogy időközben kicsit elkanyarodtunk az első projekttől, és sokkal gyakorlatiasabb feladatokat kaptam, (konkrétan hardver építést), amit nagyobb élvezettel csinálok. A motivációra pedig szükség van, mert még így is falat kaparom, mire nap végén, 10-11 bent töltött óra után hazaindulok. Ebben persze benne van az ebéd és kávé szünet is, de ezzel együtt is estére olyan az agyam, mint egy túlterheléstől leolvadt atomreaktor. Hiába hűtöm heti 2-3 uszodával. Az egyéni rekordom 13 óra, amiből 11 volt munka. Ez már azért is problémás, mert az SMA szabályzat alapján diák nem dolgozhat napi 10 óránál többet, így a rendszer nem is engedte, hogy logoljak. Kellemes péntek este volt…

Csalódást keltő viszont, hogy hiába teljesítek papíron átlagon felül, a 4 rám bízott projektből egy van meg, egy másik majdnem, egy félig, egybe pedig bele se kezdtem. Pedig hétfőn mindent be kéne mutatni a 3 hetes szabadságról hazajövő főnökömnek. Sok múlik azon, mennyire lesz boldog (3 hét szabadság után remélem nem romlik könnyen a kedve). Ha megint nem írok egy hónapig, sejthetitek, hogy miért

Azért mindezek ellenére nem élek barlangban. Bár a hétköznapjaim villám sebességgel húznak el, hétvégén még annak ellenére is van időm erre-arra kószálni, hogy eddig eléggé leterhelt annak a 3500 képnek a leválogatása és megszerkesztése, amit múlt hónapban, két esküvőn, két nagyon jó barátomnak csináltam. Nem azt mondom, szeretek fényképezni, korlátozottan még szerkesztgetni is, de azért amikor először öntöttem egy mappába a majdnem 40 GB anyagot, kis híján sokkot kaptam. De a türelem és szorgalom (korábban egyik sem volt nagy erényem) meghozta az eredményét, és már csak az stresszel, hogy feltöltés közben nehogy eldobja a gép a netet, mert a majdnem két gigabájt átküldése az ifjú pároknak az itteni sávszélességgel háborítatlanul is majdnem egy nap. Az ilyen apropók kapcsán döbbenek le azon, milyen brutálisan jól ki vannak találva az internetes kapcsolatok (csúnyábban protokollok), hogy egy ilyen korlátozott hozzáférésen is el tud menni a Skype videó, hova tovább, még a Warcraft III is

De visszatérve az eredeti gondolathoz: minden hétvégén járok a szabadban, élvezem, hogy jó az idő. Értsd: hetente már csak 1-2 napot esik, és legalább háromszor háborítatlanul süt a nap, sokkal előnyösebb megvilágításba helyezve azokat az épületeket, amik mellett nap, mint nap elmegyek, és amiket eddig kevésbé méltattam figyelemre.

De  voltam mexikói búcsúbulin, ahol a olyan chili volt a taco-hoz, hogy 15 percen át szabályosan bőgtem tőle, kirándultam a környező erdőkben és  jártam többször a Herkulesnél, ami egy grandiózus, bár nem különösebben szép szobor a város nyugati dombjainak tetején, a kastélypark felett. Csináltam képeket, de még a fényképezőről sem értek át a számítógépre, ha eljutok odáig, akkor közlöm őket. Ahogy a beszámolok Lipcséből, valamint közlök majd egy összeállítást a dOKUMENTA (13)-ról, amit még mindenképp meglátogatok a maradék két hétvégémen.

Mert már csak ennyi van hátra, Augusztus 31-én összeszedem sátorfámat és lelécelek. Nem mondom, hogy örülök, azt sem, hogy nem, de ez megint egy külön posztot ér. És majd kap is. Ifjonti lelkesedésem azt mondja, hogy mire elmegyek innen, a blog éppen utoléri magát, de az agyam egy rejtett zugában lassan ébredező öregkori bölcsesség azt súgja, hogy még szeptemberben is fogok Kasselről írni…

Odamegyek, bemutatkozom:

– Sziasztok, Dávid vagyok, Magyarországról, és Kasselben csinálom a szakmai gyakorlatomat.

– Szia, én Maíra vagyok – mondja a barna lány – Brazíliából jöttem, és programozóként dolgozok Hamburgban.

– Szia, az én nevem Maya –  mondja a fekete. Szlovén vagyok, és én is gyakornok vagyok Hamburgban.

– És te? Hogy hívnak, honnan jöttél? – Kérdezem a kínait.

– Ja, én német vagyok, Maya munkatársa, és csak véletlenül futottunk itt össze…

Frissítés: nem, semmi baj nem történt, csak a német válogatott esett ki az EB-n. Pedig úgy szurkoltunk, még egy szék is összetört…

– Tudtad, hogy a Német elektromos hálózat szállítási vesztesége egy ködösebb napon nagyjából 2,4 GW?

– Mennyi?

– 2,4 GW. Sok, mi? Ennyit fogyaszt egy nagyobb német város.

– Vagy fél Magyarország…

– Vagy két DeLorean.

Németország átlagos elektromos energiafogyasztása nagyjából 70 GW, Magyarországé csupán 5. A különbség még a lakosságra vetítve is óriási, egy német emberre nagyjából 1,75-ször akkora igény jut, mint egy magyarra. Nagyon jó volna, ha ez azt jelentené, hogy mi ennyivel takarékosabbak vagy hatékonyabbak vagyunk, a szomorú igazság azonban az, hogy ez a teljesítmény a hazai iparból hiányzik, ami a 25-szörös GDP különbségen is tetten érhető.

Csak az SMA-nak 27 GW maximáis kimeneti teljesítményű napelem rendszere van telepítve, ami esősebb délutánokon is képes lenne hazánkat ellátni.

Források az érdeklődőknek:

Aktuális magyar energiafogyasztás és termelés:

http://www.mavir.hu/web/mavir/home

Az SMA invertereinek kimeneti teljesítménye aktuálisan és visszamenőleg:

http://www.sma.de/unternehmen/pv-leistung-in-deutschland.html

Német áramfogyasztási adatok:

http://de.wikipedia.org/wiki/Stromerzeugung

Magyar áramfogyasztási adatok:

http://www.mavir.hu/web/mavir/reszletes-havi-brutto-energi-adatok

Igen, kicsit átírtam a megjelenés után még egy órával, remélem ez még nem etikátlan dolog. Annyira siettem, hogy legyenek új bejegyzések, hogy nem hagytam addig érlelődni az élményt, míg megfelelő szavakat találtam a leírásához. A mondanivaló mit sem változott, csupán a kifejezésmód lett egy leheletnyit érzékletesebb.

-És az igaz, hogy nálatok Texasban nyilvánosan is lehet pisztolyt hordani?

-Az attól is függ, milyen engedélyed van, de alapvetően igen, láthatsz embereket pisztollyal, köztéren.

-Hát, ha nálunk ilyet látsz, jobb ha futsz.

-Miért?

-Mert vagy bandita, vagy rendőr. Egyik sem jelent jót.

-Igaz is, hallottam egy másik mexikói gyakornoktól, hogy fegyvert tartottak a fejéhez, míg kirabolták. Neked van ilyen történeted?

-Egy haveromnak fegyveresek rabolták el a kocsiját, de két nap múlva meglett az autó.

-Megtalálja a rendőrség?

-Nem, de az ilyen kocsi csak gyilkossághoz kell, utána ott hagyják az út szélén…

(Bennfenteseknek: igen, ez lesz a „pszichopata nyulak” poszt…)

Nyúl Kanton lakói az egyszerű nyuszik idilli napjait tengetik Svájc festői hegyei és rétjei közt, hol tehenet és kecskét tartanak, répát vetnek, virágot gondoznak, dolgos napjaikat pedig tánccal és zenével búcsúztatják.

De virágzik a völgyben (a nárcisz mellett) az ipar is: emitt szorgos nyuszi mancsok mártják a húsvéti csokitojást és csomagolják színes papírokba, míg a szomszédban dolgos kezek precíz és kitartó munkájaként készülnek a csodás órák. Lám, Nyúl Kanton egyszerű népe nincs híján a bölcsességnek: dicsérd az ünnepet, de valamiből az év többi napján is meg kell élni.

Bizton gondolhatnánk hát, hogy Nyúl Kanton lakóinál boldogabb lényeket nem hordott még hátán a föld. De mégis volt egy bánatuk, a BORZasztó és gonosz Gessler, ki zsarnokként telepedett a békés nyulakra, megsarcolva földjeiket és műhelyeiket, s ki még a drága Tell Vilmost, Nyúl Kanton legnemesebb íjászát is börtönbe vetette.

De halljátok meg, mit mesélek: vihar tört ki a Vierwaldstätti tavon, sötét fellegei Nyúl Kanton felé törnek Tell Vilmos képében, ki megszökött, s most vad bosszú hajtja Gessler után. Aki látja, menekül haragja és számszeríja elől.

A hírbe beleremegtek a világ tőzsdéi, Gessler és csatlósai pedig elszörnyedve figyelték, hogy válik érdemtelenül szerzett, s offshore tojásokba menekített vagyonuk értéktelenné.

Így Gessler, ki nem lelt már biztonságot se nappal, se éjszaka, ki Nyúl Kanton lakóitól se remélhetett segítséget , és kinek megmaradt pénzét zord csődbiztosok lapátolták el, végső elkeseredésében a mélybe vetette magát a várának támasztott létra tetejéről és menten szörnyet halt.

Nyúl Kanton lakói pedig azóta boldogan és szabadan tengetik létük minden egyes napját.

Vége

A konstelláció a helyi plázában van kiállítva, és elképzelésem sincs, hogy eredetileg mit hívatott szimbolizálni…