Talán épp emiatt a felkészületlenség miatt valósággal sokkolt az, amikor az Erzsébet hídon és a Kerepesi úton végighajtva újra szemügyre vettem a főváros. Tudom, hogy nem fair Budapestet Kassellel összehasonlítani, mert míg az egyik egy milliós metropolis, a másik egy kisváros a maga 200 ezer lakosával (bár a városba mára már sok helyen teljesen beleékelődött agglomerációval együtt több, mint 400 ezren vannak itt). Az is torzíthatja a képet, hogy nem csak kevesebb a zöld terület Budapesten, de a meglévő parkok gyepe is kiégett a nap tüzén, a fák pedig már saját lombjukat vetkezik le a hőségben. Ehhez képest Kasselben csak párszor volt melegebb, mint 30 fok, és minden héten esett az eső, így a növények arrafelé zöldek, élettel teliek és hírét sem hallották még az ősznek.

De jártam Hamburgban, Münchenben és Nürnbergben is, ami már hasonló nagyságrend, és ezek után is úgy érzem, nem tudok mást mondani: Budapest nagyon lepusztultan és kuszán néz ki.
A történelmi épületek a legtöbbször koszosak, romosak, a falakat összefirkálják, a város földszintjét koncepció nélkül össze-vissza felhányt hirdető- és üzlettáblák uralják. Az egyébként kellemes dunai látképet gyakran szakítják meg olyan ocsmány képződmények, mint a Continental hotel (de a CET például tetszik), a felújításoknál pedig gyakran nem figyeltek arra, hogy őrizzék az egységet, így a klasszikus házakon ezerféle színű és típusú redőny és nyílászáró van. Ezek az apróságok eddig nem tűntek fel, de öt hónap alatt annyira elszoktam tőlük, hogy most teljesen mellbe vágtak.
Lehetne ezt a pénzhiányra fogni, de a szemetes utcákat, a gányolt cégéreket, a rossz útburkolatot látva szerintem sokkal nagyobb baj az igénytelenség, és a rövid távú gondolkodás. Elballagni a cigarettacsikkel egy kukáig igazán nem kerülne semmibe.

Nem azt mondom, vannak szép helyek, ahol még a patina is jól áll, mint a Kálvin tér és a Ferenciek terének környéke. De nagyon durva, hogy bár a szobámat a kasseli „gettóban” béreltem (arabok, olaszok, törökök, vörös lámpás negyed, stb.), az utca szebb volt, mint Budapest belterületének nagy része.

Hogy mi a tanulság? Igazából még nem tudom. Könnyű úgy építeni a hosszú távú jövőt, hogy csekélyek a mindennapi problémák, de amíg nem kezdünk el a jövőbe tekintve, nagyban gondolkozni, esélyünk sincs, hogy kikerüljünk a pitiáner gondok ördögi köréből. Kicsit úgy érzem, most úgy éljük fel az erőforrásainkat és az életterünket, hogy ötletünk sincs, mi lesz utána. Jó volna hátrébb lépni, és észrevenni azt, hogy ami ma 10%-al olcsóbb, az lehet, hogy 5 év múlva kétszer annyiba kerül, 50 év múlva pedig felbecsülhetetlen eszmei kárnak tűnhet. Igaz lehet ez a családi autó javításra épp úgy, mint egy milliárdos állami beszerzésre.
Nem kellene megvárni, amíg erre a saját kárunkon ébredünk rá, mert lehet tanulni másoktól. Például a németektől is…

Címlapon a város egyik nevezetessége, a Közigazgatási Legfelsőbb Bíróság. A német újra egyesítés előtt itt volt az NDK Legfelsőbb Bírósága, ami ma Karlsruhe-ban székel, Bundesgerichtshof (BGH) néven. Hogy pontosan mit is tárgyalnak ma Lipcsében, azt a három AIESEC-es fogadó közül egy sem tudta elmagyarázni  

De ne ugorjunk még ennyire előre.

Épp megérkeztem magyarországi szabadságomról, amikor megkeresett két kollégám, a mexikói Fabian és a spanyol Juan, hogy nincs-e kedvem velük menni a hétvégi Reception Weekend-re, Lipcsébe. Először kicsit húzódzkodtam, mert már akkor kezdtek iszonyúan gyűlni a mínusz óráim, és a buli miatt a fél pénteket ki kellene hagyni, de végül (miután beszéltem a szakmai vezetőmmel), azt mondtam: üsse kavics, menjünk.

Lipcse Kasseltől csak kb. 250 km, viszont az odajutás vonattal meglepően nehéz. A járatok jó része átszállásos és drága, valamint a menetidő is több, mint három és fél óra. Ezt még a MÁV is veri.

A megoldás számomra eddig ismeretlen helyről jött, a http://www.mitfahrgelegenheit.de/ oldalról. Ez egy ötletes portál, olyan autósok ajánlatait gyűjti, akik A-ból B-be utazván hajlandóak adott kilométer díjért plusz utasokat szállítani. A Kassel – Lepzig útvonal meglepően népszerű, hétvégén félóránként van „járat”, a vonat árának feléért. Ráadásul, mivel az út végig autópálya, normál esetben nem is tart 2,5 óránál tovább.

Jól hangzik, de éltem a gyanúval, hogy lesznek vele problémáink. Egy mexikói, egy spanyol és egy magyar fiú keres fuvart az odaútra, egy mexikói és egy magyar a visszára. Maradjunk annyiban, hogy a németet inkább törjük, mit beszéljük (ez azóta nálam sokat fejlődött), így nem lettem volna meglepve, ha mindenki lepattint. Ehhez képest az odaútra véletlenül egy SMA-s kolleginát néztünk ki, aki gondolkodás nélkül visszaigazolta a fuvart, de a hazatérésre kiválasztott, mint később kiderült, 21 éves női sofőr sem tiltakozott egy percet sem. Magyarországon hasonló engedékenység a hölgyek részéről – szerintem – minimum felelőtlenség lenne.

Ez viszont Németország, így Péntek délután gond nélkül megérkeztünk a lipcsei fogadóinkkal előre megbeszélt helyre. Az idő hetek óta először remek, már-már rövidnadrágos. Élvezettel fürödtem a klasszikus utcákat sütő napban.

Az első utunk Európa egyik legnagyobb pincehelyiséges szórakozóhelyére, a Moritzbastei-be vezetett.

A hely tényleg impozáns, egyszerre 4 nagyobb koncertet lehet benne tartani anélkül, hogy a hangok keverednének, és még így is marad hely három nagyobb társalgónak, amiből az egyik szabadtéri. Érkezésünkkor minden termet az aznap esedékes Német – Görög focimeccsnek előkészített kivetítők és az eléjük állított padsorok foglaltak el.
Itt ettünk és ittunk, az általam rendelt After Eight shake azonban íztelen (vizezett?) volt, így a helyet csak mérsékelve tudom ajánlani.

A hangulati alapozás után arcfestés és zászlóosztás jött, a focimeccset így teljes harci díszben nézhettük végig, legalább 200 hasonlóan felturbózott helyivel együtt. Az első görög gól után a terem olyan volt, mint egy kripta, de aztán Özil beindult, a németek pedig szabályosan tomboltak. Utólag igazán sajnálom, hogy ez volt az utolsó nyertes meccsünk…

Másnap korán keltünk és reggel kilenckor már bent voltunk az egyetemen. Az épület már pénteken is lenyűgözött, a modern és klasszikus anyagok és formák keverése varázslatosan jól sikerül. Ez egyébként igaz a belváros majdnem minden részére: Lipcse a régi és az új harmonikus olvasztótégelye. Nem hiába tartják a környező tartományok legélhetőbb városának.

A reggeli után kis történelmi sétára indultunk. Első állomásunk a St. Nicholas templom. Eredetileg román stílusban épült, később gótikus módon bővítették, a belseje viszont neoklasszikus. Régi és új kapaszkodik ismét egymásba.

Megfigyeltétek az oszlopokat? Ugyanez a forma köszön vissza a templom előtti téren azon az emlékművön, melyet a késő nyolcvanas évek „Hétfői tüntetéseinek” állítottak. 1989-ben Christian Führer, a református St. Nicholas templom lelkipásztora minden hétfőn „békeimádságokat” tartott, melyeken egyre nagyobb tömegek vettek részt. 1989 szeptember negyedikén a sokadalom kinőtte a templomot, és az utcára vonult, hogy békés körmenetben tüntessen olyan jogokért, mint a szabad utazás az NDK és az NSZK között. A körmenetek ezek után minden hétfőn egyre nagyobb létszámmal ismétlődtek meg, de egyszer sem torkollottak erőszakba. Mintájukra számos hétfői szimpátiatüntetés sorozat is indult több német városban és szovjet tagállamban. Az októberben már több, mint 300.000 résztvevős lipcsei megmozdulás a berlini fal ledöntésének egyik közvetlen kiváltója volt. Legendás jelmondatuk a „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”) volt.

A séta következő állomása a városi operaház, ahol épp amatőr strandröplabda bajnokság zajlott 6 pályán. Ismét megfér a régi és az új

Íme a lipcsei Panoráma Torony. A 142 méteres épület az NDK legmagasabb épülete volt. Ma egy TV társaság, rengeted iroda, egy étterem és egy kilátó terasz foglal benne helyet. Szerettem volna felmenni, csinálni pár képet, de az idő hiánya miatt a többiek leszavazták a programot.

A város legdrágább bevásárlóutcájának (Mädlerpassage) és éttermének (Auerbachs Keller, a városban egyetemre járó Goethe hajdani kedvenc kocsmájának, a Faust egyik színhelyének) futó megtekintése után meglátogattuk a piacteret, ahol mire odaértünk, az árusok nagyobb rész már összecsomagolt. Csupán pár helyi fogyasztotta ebédjét.

Nem ment viszont sehova az új városháza, ami nagy tekintélynek örvend, mint az aranymetszés ismert képviselője az építészetben. Sajnos a képre nem fért rá az egész, de a torony elhelyezésének asszimmetriája így is eléggé szembeötlő, a többit pedig higgyétek el nekem
Szintén nem látszik, de érdekes, hogy az épület jobb széle nem egyenes, hanem enyhén hátra felé kanyarodik. Amikor az új városházát építették, költségtakarékossági okokból a korábban itt állt házak alapzatát használták fel, a házak viszont nem voltak teljesen egy sorban. Az ő elhelyezkedésüket követi a mai épület is.

Következő állomásunk a Thomaskirche, ahol Johan Sebastian Bach volt egykor kántor, és mely ma a zeneszerző sírjának is helyt ad.
Mellesleg nem csak Bach köti Lipcsét a klasszikus zenéhez, de a városban született Richard Wagner, és itt alapított híres zeneiskolát Felix Mendelssohn és Robert Schumann.

Ilyen gyökerekkel érthető, ha Lipcse ma is a zeneértők kedvelt városa. A már említett operaházba és a vele szemközti koncertterembe a jegyek minden előadásra jó előre elkelnek, a Thomas Kirche híres kórusa pedig minden hétvégi misét teltházassá tesz. A belépő 4 Euró felnőtteknek, 2 a diákoknak, de perselypénzt ezen alkalmakkor nem szednek. Aki erre jár, semmiképp se hagyja ki, és kezdés előtt már fél órával legyen a bejáratnál, mert ritkán fér be az összes érdeklődő.

A templom után kis pihenő és egy kései ebéd volt soron a városi parkban. Az idő még a péntekinél is kellemesebb volt, így a parkban tucatszámra heverésztek az olvasó, beszélgető vagy alvó fiatalok. A csapat jó része hamar megadta magát a tele hasának, és majdnem két órát szundított a napon.

Én annyira nem voltam álmos, ezért inkább a természet szépségeit vettem lencsevégre.

A pólómat viszont nem viseltem, ennek következtében rák vörösre égtem estére. Szállásadóm viszont német népi gyógymód szerint citromlével kent be, ami bár eléggé csípett, de jobban rendbe hozott, mint az általam eddig használt Panthenol…

Mikor mindenki felkelt, visszamentünk az egyetemre, grillcuccal málháztuk fel magunkat, (amit eredetileg az AIESEC-esek autóval hoztak volna ki, de sajnos a kocsi lerobbant) és elindultunk egy tó partjára. A nevét sajnos nem tudom, mert nem jegyeztem meg, gondolván hogy majd később a térképen úgyis megtalálom. Az nem merült fel bennem, hogy vagy fél tucat hasonló tó van Lipcsében.

A víz nem lehetett melegebb 17 foknál, viszont döbbenetesen tiszta volt. Még akkor is szépen láttam a tó fenekét, amikor már rég nem ért le a lábam. Miután elfagytak a tagjaink, kijöttünk a vízből, és ettünk-ittunk éjszakáig.

Mikor nekünk véget ért a nap, másoknak épp elkezdődött. Még sose láttam „on the fly” sínjavítást: amikor jön egy villamos, a munkások összekapják a kis paravánokat és arrébb vonulnak. Ha a szerelvény elment, visszatérnek a hegesztéshez.

Vasárnapra két programunk volt. Elsőként megnéztük a győzelmi emlékművet, melyet a Napóleon feletti diadalnak állítottak a lipcsei Népek Csatája után, ahol a francia hadvezér először szenvedett komoly vereséget, és aminek következtében a német és lengyel csapatok betörtek Franciaországba, Napóleont pedig száműzetésbe kényszerítették Elba szigetére.

Az emlékmű hatalmas, belseje óriási csarnoknak ad helyet, ahol kőszobrok emlékeztetnek a csatára, és a „Napóleon legyőzéséhez szükséges négy erényre”: erőre, bátorságra, összefogásra és önfeláldozásra.

Mint mondtam, az emlékmű hatalmas (vagy 90 méter magas), viszont nem különösebben szép, majdnem otromba. Szemből magasztosabb látványt nyújtana, de ottjártunkkor fel volt állványozva, így érjétek be ezzel a képpel:

Viszont szép kilátás nyílik a tetejéről a városra.

Régi és új, kicsit másként, avagy itt sem minden fenékig tejfel. Az előtérben lévő sárga kastély valójában a helyi krematórium, a háttérben pedig a lippendorfi széntüzelésű hőerőmű. Remek párt alkotnak a város széli lakótelepekkel.

Az emlékmű után csónakázni mentünk, de nem holmi sétahajón, hanem klasszikus, „csótavi” fém lélekvesztőn, valamint, mivel ebbe nem fértünk el mind, egy kajakon. Ebből a kajak az érdekesebb, fedélzetén Fabiannal, és egy columbiai sráccal, akit itt ismertünk meg. Evező ezelőtt még egyikük kezében sem volt.

Ennek következtében a rajt után sikerült leszedniük az első szembejövő tereptárgyat, egy nagyobb fát.

Becsületükre legyen mondva, hogy nem adták fel, és egész jól belejöttek. Bár a kajak ütközött még parttal, beton mólóval, más hajókkal, egy híddal és majdnem meglékelt egy úszó éttermet is, végül nem borultak be, és a program végére már játszi könnyedséggel siklottak a vízen.

A hajókázás a csatornákon hol Amszterdamot, hol a hamburgi raktárvárost idézte emlékeimbe.

De volt itt egy csipetnyi Velence is.

Nem csak a srácoknak volt új ez a csónakázós dolog. Nisha, az újdonsült pakisztáni ismerősöm nem hogy még evezni nem evezett sose, de egy, a csónakot rendesen behimbáló, nagyobb hullám után kétségbeesetten jelezte, hogy ő bizony úszni sem tud. Persze ezek a járgányok atom stabilak (különben a gépemet sem vittem volna fel rá), de eltartott egy darabig, míg a csajt feloldottuk annyira, hogy nem csak nem félt, de a hajó irányítását is ki merte próbálni. Persze jópofa látvány lehetett, ahogy a csónakban terpeszkedő két 80 kilós férfi fennhangon utasítgatja a vaságyastul 50 kilós lányt, hogy húzza erősebben az evezőket…

A csónakázással kicsit eljátszottuk az időt, és későn vettük észre, hogy a csapat egy részének megy a vonata. Így – mint a társaság leggyakorlottabb vízi pockának – nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy fele annyi idő alatt húzzam vissza a csónakot a dokkba, folyással szemben, mint amennyi alatt lecsorogtunk oda, ahol épp voltunk. Lám, a heti két uszoda nem volt hiába, mert sikerült elérni az összes csatlakozást, viszont hétfőre annyira lemerevedett a karom és a vállam, hogy bemelegítés nélkül nem tudtam rendesen használni a forrasztópákát…

Na, de lássuk a vidámabb részeket.

(Címlapon a Hapag Lloyd hajózási vállalat székháza székháza, amit a külső Alster tó túlpartján lévő Fairmont Hotellel kevertem össze, ami a város legdrágább szállodája.)

A hétvégi programot a Németországi AIESEC történetében először nem a helyi szervezet, hanem az ott lévő gyakornokok és cserediákok alakították, mivel a rendes tagok egy konferencián vettek részt. Ennek sajátos, „vak vezet világtalant” humora volt, cserébe viszont ingyen aludhattunk a konferencia miatt távol lévő rendes AIESEC tagok lakásaiban. Így csak a 100 Eurós vonatjegyet és az ételt kellett fizetnem.

A vonatút mellesleg katasztrofális volt. Mindig, ha szeretnék egy cikket írni a német közlekedés gördülékeny, pontos voltáról, valami baj üt be. Volt már, hogy kimaradt járat miatt késtem el munkából, máskor azért, mert a buszom összetört egy taxit (a villamossíneken, hogy minden egyszerű legyen.) Ezen a hétvégén nem tudom, mi történet, de minden vonat legalább egy órát késett, aminek következtében teljesen felborult a menetrend. Ennek köszönhetően a szerelvényem az eggyel későbbi hamburgi járat után kötve ért be a főpályaudvarra. Olyan hosszúak voltunk, hogy előre és hátra még annyi lógott ki a csarnokból, mint amennyi a képen látszik.

Íme, az új városháza, Hamburg talán leghíresebb épülete. A régit 1842-ben telerakták puskaporral, és felrobbantották, hogy így próbáljanak gátat szabni a városban terjedő nagy tűzvésznek. Kreatív ötlet, de nem jött be…

(Afénykép mellesleg szép példája az in picture HDR-nek. Ezért tessék RAW-ban fotózni.)

A városháza előtti téren vártuk, hogy a többiek is innen-onnan megérkezzenek. Mire együtt volt a csapat, már kezdett rásötétedni a városházával szemben álló, furcsa alakú fákra.

Egy könyvesbolt, tele piros könyvekkel! Boborján itt menybe menne!

Mielőtt ki ki a szállására indult volna, még megittunk egy pár sört a  külső Alster tó partján. Itt láttam először (mondjuk informatikus) nőt sört nyitni sörösüveggel, ráadásul olyan gyakorlattal, aminek soha nyomába nem fogok érni. (Mondjuk én inkább bor és szeszpárti vagyok.)

A nap még alig bukott ki a Szent Péter templom mögül, amikor másnap kevés alvás után beértünk a városba, hogy közös reggeli után megtekintsük a történelmi nevezetességeket.

Ez az első és második világháború áldozatainak  emlékoszlopa. Még az 1920-as években emelték, és egy a tetején egy anya szobra volt a gyermekeivel. Ez azonban a náci Németországnak nem volt elég „hazafias”, így az anyát porontyostul leverték, hogy helyére egy német birodalmi sas szállhasson. A második világháború után természetesen nem maradhattak, így őket is leverték. Helyüket viszont nem foglalta el semmi, abba ugyanis nehezebb belekötni. Mellesleg ekkor avatták fel az emlékművet a második világégés áldozatainak is.

Ő Brent, kanadai születésű zeneművész, aki az akadémiára jött Hamburgba, de 16 éve behálózta egy nő és itt ragadt. Azóta a zenélés mellett a http://www.neweuropetours.eu/ hamburgi körsétáit vezeti, angol és német nyelven. A New Europe egy érdekes kezdeményezés: több európai nagyvárosban „önkéntes” helyiek borravalóért kalauzolják körbe a turistákat.

A hamburgi menet nagyjából 4 órás és roppant érdekes volt, így bátran ajánlom annak, akinek erre vetődve nem volt ideje vagy türelme, hogy útikönyvekből felkészülve nézze meg a főbb nevezetességeket. Regisztrálni előre nem kell, az időpontok a honlapon fellelhetőek. A szokásos borravaló fejenként 2 Euró, de mindenki saját megítélése szerint fizessen, ha tetszett neki a túra. Fontos viszont, hogy maximum 10 fős csoportokat kalauzolnak, mivel e felett ez már kereskedelmi tevékenység lenne. Mi pont 10-en voltunk

A mi városnézésünk első állomása a már említett Szent Péter templom volt. Ennek kapuján találhatóak Európa egyik legrégebbi, eredeti állapotában fennmaradt  kopogtatói, melyek oroszlánt formáznak.

A kivitelezés mentségére legyen mondva, hogy a szájhagyomány szerint a készítő sose látott oroszlánt, csupán könyvek szöveges leírására támaszkodhatott. Ahhoz képest nem is rossz.

A templomot hátrahagyva felkerestük a régi kereskedelmi negyed „kontóházait”, azaz a korabeli iroda tömböket. Ebben az épületben kapott helyt az első páternoszter felvonó. Ezek a folyton járó liftek elég veszedelmes jószágok voltak, aki nem volt elég fürge, könnyen otthagyta a lábfejét a liftaknában. A felvonók – felújítások és biztonsági berendezések telepítése után – ma is kipróbálhatók, immár a végtagok elvesztésének kockázata nélkül.

Egy a Chile ház, mely szintén kereskedelmi iroda volt, s melynek érdekessége, hogy az épület hajót formáz. Mellesleg – ha hihetünk Brentnek – ez Európa leghegyesebb épületsarka.

Egy kevésbé vidám hely, a néhai „Tesch und Stabenow” székház. Ez, a korábban rovarölőket gyártó mezőgazdasági cég állította elő a később hírhedté vállt Zyklon B gázt, melyből a világháború alatt, hogy új rendeltetésének jobban megfeleljen, elhagyták az addig biztonsági okokból hozzáadott szúrós szagú jelölőgázt. Ez a húzás Nürnbergben a vezetők fejébe került, mert végső bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a cég tisztában volt vele, mire használják termékeit.

Az épületben ma irodák és egy zsidó alapítvány székel, mely jogsegítséget nyújt a holokauszt túlélőknek kártérítési igényeikben. A gyászos időkre egy tábla emlékeztet a bejárat mellett.

Hagyjuk hátra most a múltat, de csak hogy még mélyebbre menjünk vissza benne. Míg Hamburg szép utcáin sétálunk, mesélek kicsit a város történetéről.

Nagy Károly 810-ben építette Hammaburg várát és egy templomot az Alster és az Elba folyó találkozásában, hogy innen kiindulva térítse meg keresztény hitre a környék viking lakosságát. Az ötlet nem aratott sikert, annyira, hogy Hammaburg várát a helyi törzsek porig égették. Ötször. Aztán ráuntak, és vagy elhagyták a régiót, vagy felvették a keresztény hitet. A város nagyon gyorsan fejlődött köszönhetően remek fekvésének, és annak, hogy Barbadossa Frigyes 1189-ben – mivel a hamburgiaknak a keresztes háborúkhoz elengedhetetlen pénzért cserébe mást adni nem tudott – vám és adómentes, szabad várossá tette. Ez alapozta meg a város aranykorát, és így lett az a „Világ kapuja”.

A hamburgiak mindig nagyon büszkék voltak szabad városi státuszukra, melyet egészen a modern Németország megszületéséig, még Napóleon és a porosz hódítás alatt is  többé-kevésbé megőriztek.  (A város még az NSZK-ban is önálló tartománynak számított).

A történetnek csak egy szépséghibája van: 1982-ben kiderült, hogy Barbadossa Frigyes kutyabőre hamis. De hát sajnáljuk, ezer évet visszacsinálni ugyan mégsem lehet…

Mellesleg azt szeretem leginkább a hamburgi belvárosban, hogy minden utcája szép. Nincsenek ízléstelen üzletek, zsúfolt reklámok, vagy falfirkák. A külterületek már más kategóriába esnek, de a belváros három tűzvész és egy bombázás után is gyönyörű.

Közben elértünk az Afrika házig. Innen irányította a néhai Woremann úr a fekete kontinens és Németország közt zajló kereskedelmet, valamit az afrikai kolóniák építését. Erre kapta fel a fejét Anglia és Franciaország is, és kezdett bele afrikai érdekeltségeik bővítésébe, hogy ne maradjanak el a rivális mögött.

A cég mellesleg a feketék áruiért cserébe alkohollal és fegyverekkel fizetett. Az erre éretlen kultúrákban már az egyik is elég nagy pusztítást is tudott volna csinálni, de a kettő együtt tökéletesen szolgálta ki az „oszd meg és uralkodj” elvet.

A régi városháza mellett látható szent Ansgar püspök szobra, aki még Nagy Károly idejében próbálta terelni a viking nyáját Jézus felé, mint tudjuk, kevés sikerrel.

A néhai Szent Nikolai templom csarnokában állna most ez az emlékmű, ha a csarnok megvolna. Azt azonban – sok mással egyetemben – lebombázták az amerikaiak és az angolok még a második világháborúban. A tornyot meghagyták, mivel az éjszaka is jó tájékozódási pont volt a pilótáknak. Mára csak ezt, és a benne lévő harangjátékot állították helyre annyira, hogy látogatni lehessen.

Az szobor Hamburg harmadik nagy tűzvészének állít emléket, a női alakért nyúló kezek egyszersmind a névtelen áldozatok és a lángnyelvek szimbólumai. A tüzet a szövetségesek foszforbombái gyújtották. Ez egyébként majdnem olyan kedves dolog, mint a Zyklon B, mivel behintett élőt és élettelent, és a levegővel érintkezve azonnal lángra kapott. Sok ember ugrott az Elbába menekülést keresve, de a foszfor vegyületet nem oldódott vízben, így amikor levegőért feljöttek a víz alól, újra lángra kaptak.

A bombák elindították az „infernót” is, ami egy nagyjából 200 méter magas, 800 fokos, a városon végigvonuló tűzvihar volt. A tüzet az extrém hőségtől kitáguló és nagy sebességgel felszálló helyére betóduló oxigén dús levegő táplálta és napokig tartott. Sokat hallunk arról, mit tettek a németek a háborúban, de itt jártamban el kellett ismernem, piszkosul elverték őket érte…

De ígérem, több borongós részt már nem írok.

Ez Hamburg legrégebbi utcája, nevezetessége, hogy minden csapást túlélt, mit építése óta a vársora mért az ég, ami – most már tudjuk – nem kis teljesítmény.

A régi utcákban amszterdami stílusú  házak emelkednek, amiket – mily meglepő – az Amszterdamból idecsábított mesterek emeltek. A házak fala kezdetben kifelé dőlt, ingatlanadót ugyanis az alapterület után kellett fizetni, s ezzel a trükkel az adót elkerülve lehetett növelni a felső szintek raktárterületét. Később a praktikum kiveszhetett a szokásból, ugyanis a házak mind itt, mind Amszterdamban sokszor össze-vissza dőlnek.

Átjáró a raktár negyedbe.

A környék urai nem nézték mindig jó szemmel a szabad város státuszt és az adómentességet, és sokszor tettek kísérletet a jogok csorbítására. Az egyik ilyen eredménye volt, hogy csak azon áruk után nem kellett vámot fizetni, melyeket a város melletti szigeten tároltak. Több se kellett, a hamburgiak kiűzték a sziget lakóit, porig romboltak mindent, hogy a helyére raktárakat emeljenek. Ezek jó részében ma is árút tartanak (pl. itt van Európa legnagyobb perzsa szőnyeg készlete), de itt található a világ egyik legnagyobb modellvasútja is.

A járdák azért vannak ilyen magasan, mert időnként az Elba az egész földszintet elönti, hogy csak csónakkal, illetve ezeken a pallókon lehet közlekedni.

A raktár negyedtől nem messze épül az új városrész, az építészek játszótere. Ezen a részen régen a város betiltott minden építkezést, majd a fokozatosan elértéktelenedő parcellákat szép csendben összevásárolta. Miután a terület jó része a városé lett, zöld utat adtak az építkezéseknek, de szigorú rendezési tervek alapján. Ez a modern városépítés kutató laborja, egy külön település Hamburgon belül, óvodával, iskolával, színházzal, plázákkal, irodákkal és minden egyébbel. Sok, futurisztikus épületnek ad otthont, ha az ember hosszabb időre jár itt, megér a negyed egy sétát.

Itt ért véget városnéző körutunk Brenttel, s elváltunk egymástól, hogy valami harapnivaló után nézzünk a kikötői buli forgatagában.

Ahol is volt minden, elsősorban irgalmatlan tömeg. De akadt mindenféle vásári sütöde, szuvenírbolt, céllövölde óriáskerék és rengeteg, rengeteg tengerész. A forgatag a Queen’s Dayhez hasonló, csak épp itt ugyanannyi ember negyed akkora helyre van beszorítva.

„Baj van a részeg tengerésszel…”

Mellesleg az az érzésem, hogy ő már másnap fent volt a youtube-on…

Marhára szerettem volna csinálni egy közös fotót orosz matrózokkal, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Bezzeg egy szinttel alattam a csaj még a sapkát is megkapta, kérnie sem kellett. Hol van itt az egyenjogúság, kérem?

A kikötői forgatag kicsit távolabbról. A torony tetején lévő radar valami fantasztikus…

A Harbor Birthday részeként változatos mutatványokat láthattunk a vízen is. Volt katonai bemutató, hajós felvonulás, műrepülés és akrobatikus vízisí. A dolognak volt annyi hátránya, hogy emiatt nem tudtuk megejteni a tervezett elbai hajókirándulást, mivel a folyó belső (érdekesebb) szakaszait lezárták.

Bár konfliktusnak sehol semmi nyomát nem láttam, és általános volt a partihangulat, a helyszín biztosítását nem bízták a véletlenre.

Ugyan a kikötőben nem tudtunk hajókázni, de mi csak azért is tettünk egy kört az Elba tenger felé eső szakaszán, ahol a hamburgi nyaralók és strandok, valamint a javítódokkok találhatóak.

Kis fotós trükk: ha egy képen a színek sehogy sem akarnak összeállni, dobjuk ki őket, és húzzunk rá még egy kis kontrasztot…

A fenti kép még az előtt készült, hogy egy érkező hullám lemosott minket a fedélzetről. Én jól jártam, mert eléggé a hajó orrában voltam ahhoz, hogy ordítva lebukhassak az átcsapó víztömeg elől, de a többieket öv magasságban érte a meglepetés. Eddig nem mondtam, de kutya egy idő volt: hol sütött a nap, hol fújt a szél, néha pedig esett. A hőmérő higanyszála sose lépte át a 18 fokot. Meg lehet hát érteni, hogy vizes alsógatyában hajózni a szeles fedélzeten nem volt egy kéjutazás. Én is kaptam annyit, hogy estére belázasodjak.

Ennek, és más galibáknak köszönhetően szakítottam az eredeti tervemmel, hogy az éjszakát átbulizva a reggelt a halpiacon várjam, és némi alvás után az első vonattal vasárnap hazafelé indultam a pályaudvarról.

Címlapon az Amstel Hotel, a város egyik legelőkelőbb szállodája, további képek a hajtás után.

(Nem, mi nem itt aludtunk, prózaibb, de amúgy kitűnő szállodával kellett beérnünk.)

Négy napot töltöttünk a városban, abból majdnem három volt borult, néha esős. Féltem, hogy nem lesznek jók a fotók, de olybá tűnik, van már annyi gyakorlati tapasztalatom, hogy ezekből a helyzetekből is sokat hozhassak ki.

Amszterdamban rengeteg a kerékpáros. A belvárosban mindenhova vezet bicikliút, valamint drótszamáron a sétálóutcákba is be lehet hajtani, így az emberek jó része a két kereket részesíti előnyben a néggyel szemben. Ennek megfelelően rengeteg a bringabolt is: (majdnem) minden negyedik utcában található kereskedés, ahol remek, kosarakkal, vagy utas szállítására is alkalmas padokkal felszerelt városi és országúti bicajok vannak. Mountain bike-kal nem találkoztam, ami számba véve Hollandia földrajzát, talán nem meglepő. Vízibiciklire előbb lenne szükség.

Sokszor gondolkozok azon, mennyire lenne hasznos egy GPS a fényképezőmben. Általában véve nincs rá szükségem, de most jól jönne, ugyanis elképzelésem sincs, hogy ezt a képet miről és hol csináltam. Viszont szép, így nem akartam kihagyni a sorból

Picit, mint Velence, de azért mégsem. Az Amstel folyó kis csatornái sokkal tisztábbak, mint az olasz város vizei, ráadásul a komplex szabályozási rendszernek köszönhetően soha nem öntik el a várost. Viszont sokszor befagynak telente. A jég viszont nem zavarja a régen acél manapság már beton testű, úszó lakóhajókat, szerkezetük sokkal erősebb, semmint a fagyott víz szorítása. Azért félreértés ne essék: nem fürödnék meg bennük. Persze a kacsák erről másként vélekednek.

Mondtam, hogy minden negyedik utcában van biciklibolt. A függőleges rögzítést érdemes megfigyelni, errefelé gyakran alkalmazzák ezt a bicajok lezárásakor, akár úgy is, hogy a hídkorláton lógatják át a szerencsétlen járművet.

A macsek egy kávéház vendége volt, aki előszeretettel játszott az üvegen keresztül az arra járókkal. Azért kapott helyet, hogy teszteljem, milyen viszonyban van egymással az olvasottság és a cukiság faktor.

A hidakon gyakoriak a feliratok, de nem tudom, hogy a csatorna, a híd, vagy valami teljesen másnak a nevei-e. Ha veleki esetleg megosztaná velem ezt a közeletekben, roppant hálás lennék érte.

Művészi önarckép a Westerkerk belsejében.

Az eső cseppjei még lefelé gördülnek a korláton – és az objektívemen is. Megnyugtató volt látni, hogy ázottan is milyen lelkesen üzemel a fényképezőm. Van valami ebben az időjárásálló felépítésben…

Ez egy múzeummá alakított lakóhajó. Aki erre jár, mindenképp nézze meg, elég jó képet ad arról, milyen lehetett ezekben a monstrumokban élni még a lakóhajózás hőskorában. Manapság már egy beton testű lakóhajó és egy normál ház között nincs sok különbség, de aki ezen felbátorodva ilyet szeretne, ki kell ábrándítsam: Amszterdamban elfogytak a szabad lakóhajó kikötőhelyek.

Bennem van a hiba, hogy ezt rendkívül viccesnek tartom?

A holland virágpiac a várakozásaimmal ellentétben nem volt egy extra jelenség. A barcelonai Mercat de la Boqueria sokkal inkább lenyűgözött. Viszont a tulipánok és virághagymák mellett volt itt rengeteg kaktusz is, amiket igazán szeretek. Sajnos hiába edződtek kopár és vad tájakon ezek az apró növénykék, amikor hozzám kerülnek, odaadó gondozásom ellenére gyakran feldobják a bakancsot. Sokat nyomoztam már, hogy mi lehet a baj, lehet, hogy el kéne olvasnom valami kaktusz szakkönyvet. Vagy szimplán ennyire rossz ember lennék?

A részletekben rejlő szépség: csillár Amszterdam egy régi kereskedőcsaládjának házában.

Ez a ház szalonja a bejárattal szemben.

Ez pedig a kertje.

Az idő vas fognyoma.

Na, mi a kakukktojás?

Egyik este betévedtünk egy olyan étterembe, mely a csapvizet saját berendezés segítségével tovább tisztította és „mineralizálta”, hogy ásványvízként, ilyen elegáns üvegekben szolgálja fel. Erre roppant büszkén hívták fel a figyelmünket, így muszáj volt kipróbálni. És tényleg olyan, mint az ásványvíz. Bár ennyi cécó után – nem is tudom miért – valami többet, valami újat vártam. Mondjuk szűrjek át hallucinogén gombákon is, vagy valami hasonló. Na jó, az tényleg durva lenne…

A városi csatornák partján meglepően sok, jól karban tartott régi autó és oldtimer állt. Úgy tűnik errefelé van ennek kultúrája.

Csatornahajózás: a járművünket nagyon laposra építették, de volt is miért: ha kiálltam volna a tatra, simán felkapaszkodhattam volna erre a hídra, miközben átmegyünk alatta. Ennek az ötletnek az inverzét láttam később a Queens dayen, amikor egy már kissé ittas helyi fenegyerek a hídról ugrott le egy partihajó fedélzetére. De ezekről a jelenségekről kicsit később.

Elöl egy kosár, hátul egy pad, így egyszerre szállítható kényelmesen a gyerek és a napi bevásárlás is. Sok háziasszony, de huszonéves lányok is előszeretettel közlekednek így, igazán elegáns ruhakölteményekben, irigylésre méltó könnyedséggel. A szoknyában tekerés itt iskolai tananyag lehet…

Hmm, micsoda kontraszt, milyen karakteres textúrák. Szép kép, nem?
NEM! Ez csak egy jellegtelen tuskó, akkor is, ha a lelkét is kiretusálom. Nem az ő hibája, tuskónak született, és jelleméből fakadóan sokkal jobban áll neki a hajókötél, mint a pózolás, de ha néha napján ilyen képeket hintenek a szemünkbe, mondjuk az arckönyvön, vegyük észre, hogy a 6 réteg smink alatt nincs semmi tartalom. Ez egyébként néha nőknél is előfordul. Ejj, de csípős ma a nyelvem, front lehet, vagy valami hasonló…
De még egyszer: nem a tuskót akarom megbántani, ez csupán kitekintés…

Egy klassz hely a NEMO, azaz a technológiai múzeum. Amolyan Csodák Palotája, bár meg kell vallanom, magyar társát több szempontból is izgalmasabbnak találom. Viszont van Amszterdamban valami, ami itthon nincs, pedig biztos sokat lendítene a mérnökképzésen. A gyerekek egy polcról választhatnak régi elektromos eszközöket, a rádiótól a HiFi-n át a számítógépig, majd ezeket a rendelkezésre álló eszközökkel kedvükre belezhetik. Mint látható, nem mindig a legfinomabb megoldást választják, de engem még most is elkap a csintalan izgalom, ha ilyen lehetőséget látok, 12 évesen bizonyára nem tudtam volna neki ellenállni. Remek alkalom, hogy miközben atomjaira szedi, megbeszélhessük a gyermekkel, igazából mi is az, ami ily kegyetlen véget ér kezei között, és kis terelgetéssel pár év múlva már tán építeni, és nem rombolni fog.

Vagy tán nem is kellenek hozzá évek: a szomszéd standon ugyanis hajóépítés zajlik, mindenféle eszközből: műanyag tálca, parafa, hurkapálca, papír és hasonlók. A hajóépítők demográfiai eloszlása alapján remek hétvégi program lehet a NEMO megfáradt anyukáknak, hisz itt egy füst alatt szabadulhatnak meg egész napra a férjtől és a fiútól is. Csak zárásra kell értük visszajönni.

Értékes pillanat: süt a nap…

Bár az időzítés ilyen szempontból nem volt tervezett, ottjártunkkor tartották a hollandok egyik legjelentősebb nemzeti ünnepét, a Királynő Napját (Queens Day). Az ünnep eredetileg a királynő születésnapja, de Beatrix, a jelenlegi uralkodó Január 31-én született, ami a szabadtéri partizáshoz még kicsit hideg szaka az évnek, így a rendezvény az édesanyja április 30-i születésnapján tartják. Ennek megfelelően a királyi palota előtt vurstli, óriáskerék és hasonló szórakozási lehetőségek várták a népet, már több nappal az esemény előtt. Párra mi is felültünk, olcsóbb volt így madártávlatból szemlélni a várost, mint a Westerkerk templomtornyából

A kerékpár persze a bulikból sem maradhat ki.

A Queens Day előestjén városszerte koncertek sokaságába lehetett botlani, mindenhol folyt a sör, és a levegőben kannabisz illat terjengett. Ez utóbbi egyébként nagyon jellegzetes, kissé kesernyés, és szerintem elég kellemetlen. Bizonyára olyan ez is, mint a cigaretta: szívni kellemesebb, mint szagolni.

A Királynő Napjának egyik jellegzetessége az önszerveződő vásár: fiatalok és idősek lepik el a város utcáit és parkjait, és zenével és mutatványokkal próbálják elnyerni a nézők kegyeit és pénzét, valamint megpróbálnak túladni mindenféle ingóságukon. A belváros legnagyobb parkjában hagyományosan rengeteg a gyerek, akik az esetek jó részében nem csak korukhoz mérten lépnek fel színvonalasan.
Nekem nagyon tetszik ez a mentalitás, annyira jó lenne, ha ez otthon is működhetne.

Igen, mint mondtam, mindenféle dolgot lehet itt venni, jobbára egy-két eurós áron. Idén a vásárlást kihagytam, de már nagyon bánom, és ha még egyszer erre sodor a szél, szándékomban áll mindenféle vackot összeszedni.

A kissrác nagyon csinálta a hangulatot, nagyon nehéz volt a bámészkodók gyűrűjét áttörve egy fotót készíteni róla. Nem szeretem alapvetően az elektronikus zenét, de amit ő előadott, azt jó volt hallgatni. És a gesztusai! Hatalmas figura…

Sok finom sütit és egyéb édességet lehetett kapni, a cukrászdáknál olcsóbban, de ugyanolyan ízvilággal.

Egy népszerű mutatvány volt a klasszikus dobálás: volt, ahol paradicsommal, volt, ahol tojással, és volt, ahol környezettudatosan, az értékes erőforrásokat nem pazarolva vizes fürdőszivaccsal lehetett képen dobni a házigazdát, ha elég jól célzott az ember.

Rengetegen voltak a parkban.

És nem csak a parkban. A város nagy csatornáin tucatjával mentek a bulihajók, jelmezes, vagy táncoló alakokkal. Ezek néha egymás mellé értek, és a rajtuk lévők keveredtek, majd mentek tovább. Egy ilyen csónakra ugrott be a hídról a fentebb már említett versenyző.
Nem tudom, milyen rendszer alapján szerveződnek, ha egyáltalán szerveződnek. Az egyetlen fix szabálynak a haladási irány tűnt…

A legjobb helyekről nézhették a partit.

Hajók, zene, sör, tenger és marihuána illat. Van olyan, mint egy Sziget Fesztivál.

Emlékeztek még a koncert képbe belógó fekete alakra? Ő volt az, a szobor. Csak azóta kedves emberek felöltöztették. Apropó, a hollandok nemzeti színe a narancssárga, ebből származik a rengeted kalap, boa és egyéb virító jószág. Természetesen narancssárga kalapot én is szereztem.

A város utcáin ilyenkor vagy nyolcszázezer ember hömpölyög nyugodtan, kedvesen, esetleg már bódultan. Na EZ az igazi békemenet.

Azt hiszem, tetszett annyira, hogy legalább még egyszer visszamenjek, ha az ég is úgy akarja. Úgysem tudtuk megnézni az összes múzeumot.

És nem, nem drogoztam (ez nem is érdekel), nem gombáztam (pedig ez érdekelne) és nem ismerkedtem nőkkel a pirosan kivilágított ablakok alatt (ennek sem érzem szükségét). Jó kisfiú voltam az egész végig, mint mindenki, aki az anyjával és a kedvesével utazik…

Ezen felbuzdulva szombat este felkerekedtem, és remek NDK-s kölcsönbicajommal (amin most döglött be a bal pedál után a hátsó lámpa is) nekivágtam az éjszakának, hogy készítsek pár képet az aznap esti koncertről. Csak kétszer tévedtem el: oda- és visszafelé, viszont a hely és a hangulat mindenért kárpótolt. Jövő héten körbeérdeklődök az irodában, hogy kikhez csapódva lehetne néha-néha visszanézni ide.

Hát ki tudna neki ellenállni?

A hosszú hétvége apropóján felkerekedtem, hogy gyermekkorom kedvenc állatkáit újra látogassam. A múzeum egy csinos, de kicsi, három szintes épület, melynek a felső része jelenleg zárva tart. A földszinten a dinók foglalják el, az elsőn pedig az állandó tárlat kap helyet. A belépti díj újságíróként két euró, aminek a felét elvileg az AIESEC majd visszatéríti, mint minden olyan költséget, mely Németország kultúrájának megismerésével kapcsolatos.

A kiállítás pár teljesen és részlegesen kiásott fosszíliából, érdekes információs táblákból, 1900-as évek elejére datált archív régészeti anyagokból és eszközökből, valamint ismétlő üzemmódra állított Jurassic Park filmzenéből állt. Az elején roppant lelkes voltam, mivel az előttem szaladgáló iskolás csoportból kiindulva az a téveszmém volt, hogy le szabad tapizni a csontokat. Félúton aztán az egyik gyerek irdatlan fejmosást kapott, okos ember pedig más kárán tanul…

Az őslények után megnéztem az állandó tárlatot is: ez jórészt különböző éghajlati övek élővilágát kívánta bemutatni preparátumokkal és műnövényekkel benépesített vitrinekben. „Halak, vadak, s mi jó falat, szem-szájnak ingere.”

Több vitrinnél is volt interaktív tábla, melyen az állatokhoz tartozó gombot megnyomva azok hangját lehetett viszont hallani. Tekintve, hogy a lejátszást csak elindítani lehetett, megállítani nem, az eszköz tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az össze-vissza nyomkoraszó gyerekek rövid távon kiidegeljék a szülőket.

Egy különösen érdekes hely az ősember sarok, ahol interaktív módon, autentikusnak mondott eszközökkel, kézikönyvi leírás alapján próbálhatott az ember tüzet csiholni:

Első gondolatra ez elég felelőtlen dolognak tűnt, hisz az ember könnyedén felgyújthat teszem azt egy papírzsepit, azzal a kézikönyvet, és már áll is a bál. Második gondolatommal sutba dobtam az elsőt és nekiláttam, hogy lángokba borítsam utolsó száraz papír zsebkendőmet.

Ami azonban meglepően nehéznek bizonyult. Először is a kovakövek ha 20 csattintásra adtak egy szikrát, már jó köröm volt. Másodszor ez a szikra nem tűnt úgy, mint ha bármi eséllyel indult volna a legpitiánerebb gyújtogatási kísérletben. Lehet, hogy a technikám nem volt megfelelő. Lehet, hogy száraz zuzmóval kellett volna próbálkozni (ami viszont nem volt nálam). De egyébként is, rendelkezésre áll egy sokkal kifinomultabb eszköz, így a köveket sutba dobtam, figyelmem középpontjába pedig a tűzíj került. Ez a kép jobb felső részén látható, kifeszített íjra és nyílvesszőre emlékeztető dolog, amit én távolról valami őskörzőnek véltem. Ennek használatáról képek, sőt még egy oktatófilm is volt, így biztosra vettem, hogy rövid idő alatt kormos lyukat égethetek nem hogy a zsebkendőmbe, de az asztalon lévő próbafába is. A gondok ott kezdődtek, hogy a könyvben és az asztalon lévő eszköz nem egyezett meg. Mintha az automata váltós autóba beülve az oktató azt mondaná: akkor most nyomja be a kuplungot.

De velem nem lehet csak így kiszúrni: szétszedtem, átépítettem, kipróbáltam az összes megoldási lehetőséget, amit két darab fából és egy kötélből ki lehet hozni, de semmi eredmény. Bear Grylls sírógörcsöt kapott volna, ha lát. A pumpa kezdett felmenni, egyre agresszívebben akartam valami eredményt elérni, míg végül a nagy csiholásban (az egyébként fém hegyű) jószágot kis híján az ágyékomba állítottam.

Ekkor feladtam. 16 év természettudományos oktatása bukott el a legalapvetőbb feladaton, ami elé a fáról lemászás óta állított minket a természet. Fáradtan indultam haza, holnap pedig az első dolgom lesz, hogy veszek pár öngyújtót és minden táskámba rakok egyet. Az ember tanuljon meg együtt élni a korlátaival…

Egyébként jópofa múzeum volt, de három naposnál rövidebb látogatásba nem tenném bele.