Ha sikerült az elmúlt napokat túlélni, és túllépni a kezdeti frusztráción, érdemes egy délutánra bakancsot húzni, és a város határába kisétálva megnézni, mit hagyott maga után Tél Tábornok. Nem csak Pesten, de Szombathelyen is.

Ismét egy post, ismét itthonról, most Magyarország szebbik arcáról. Ilyen, ha nem is a puszta, de Normafa télen.

„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.”

„Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.”

„Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.”

„De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.”

Petőfi Sándor versének forrása:

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/pusztel.htm

Mindezekkel és a 300 Euró prémiummal együtt nem csak szakmailag és kulturálisan, de anyagilag is elég jól jöttem ki a dologból…

Talán épp emiatt a felkészületlenség miatt valósággal sokkolt az, amikor az Erzsébet hídon és a Kerepesi úton végighajtva újra szemügyre vettem a főváros. Tudom, hogy nem fair Budapestet Kassellel összehasonlítani, mert míg az egyik egy milliós metropolis, a másik egy kisváros a maga 200 ezer lakosával (bár a városba mára már sok helyen teljesen beleékelődött agglomerációval együtt több, mint 400 ezren vannak itt). Az is torzíthatja a képet, hogy nem csak kevesebb a zöld terület Budapesten, de a meglévő parkok gyepe is kiégett a nap tüzén, a fák pedig már saját lombjukat vetkezik le a hőségben. Ehhez képest Kasselben csak párszor volt melegebb, mint 30 fok, és minden héten esett az eső, így a növények arrafelé zöldek, élettel teliek és hírét sem hallották még az ősznek.

De jártam Hamburgban, Münchenben és Nürnbergben is, ami már hasonló nagyságrend, és ezek után is úgy érzem, nem tudok mást mondani: Budapest nagyon lepusztultan és kuszán néz ki.
A történelmi épületek a legtöbbször koszosak, romosak, a falakat összefirkálják, a város földszintjét koncepció nélkül össze-vissza felhányt hirdető- és üzlettáblák uralják. Az egyébként kellemes dunai látképet gyakran szakítják meg olyan ocsmány képződmények, mint a Continental hotel (de a CET például tetszik), a felújításoknál pedig gyakran nem figyeltek arra, hogy őrizzék az egységet, így a klasszikus házakon ezerféle színű és típusú redőny és nyílászáró van. Ezek az apróságok eddig nem tűntek fel, de öt hónap alatt annyira elszoktam tőlük, hogy most teljesen mellbe vágtak.
Lehetne ezt a pénzhiányra fogni, de a szemetes utcákat, a gányolt cégéreket, a rossz útburkolatot látva szerintem sokkal nagyobb baj az igénytelenség, és a rövid távú gondolkodás. Elballagni a cigarettacsikkel egy kukáig igazán nem kerülne semmibe.

Nem azt mondom, vannak szép helyek, ahol még a patina is jól áll, mint a Kálvin tér és a Ferenciek terének környéke. De nagyon durva, hogy bár a szobámat a kasseli „gettóban” béreltem (arabok, olaszok, törökök, vörös lámpás negyed, stb.), az utca szebb volt, mint Budapest belterületének nagy része.

Hogy mi a tanulság? Igazából még nem tudom. Könnyű úgy építeni a hosszú távú jövőt, hogy csekélyek a mindennapi problémák, de amíg nem kezdünk el a jövőbe tekintve, nagyban gondolkozni, esélyünk sincs, hogy kikerüljünk a pitiáner gondok ördögi köréből. Kicsit úgy érzem, most úgy éljük fel az erőforrásainkat és az életterünket, hogy ötletünk sincs, mi lesz utána. Jó volna hátrébb lépni, és észrevenni azt, hogy ami ma 10%-al olcsóbb, az lehet, hogy 5 év múlva kétszer annyiba kerül, 50 év múlva pedig felbecsülhetetlen eszmei kárnak tűnhet. Igaz lehet ez a családi autó javításra épp úgy, mint egy milliárdos állami beszerzésre.
Nem kellene megvárni, amíg erre a saját kárunkon ébredünk rá, mert lehet tanulni másoktól. Például a németektől is…

Az utolsó heteim egyre húzósabbak és mozgalmasabbak voltak. Mind többet és többet kellett túlóráznom ahhoz, hogy a fő projektem végére érjek, így nem volt ritka, hogy 12 órákat voltam bent. De megérte, mert miután 3 nappal a gyakorlat vége előtt a részlegvezetés végighallgatta a 60 fóliás, vagy 4 órás beszámolómat, engedélyt adtak, – hogy ha még bírom szuflával –  egy nap alatt az egész témát betömörítsem egy új, színes-szagos 15 perces előadásba, és bemutathassam a termékmenedzsmentnek. Vállaltam, és bár az áttervezés életem egyik leghosszabb és legfárasztóbb napja volt (pedig készültem már egy nap alatt anatómia ZH-ra, három nap alatt Bsc. záróvizsgára és voltam Kinizsi 100-on is), siker koronázta, mert a három részleg vezetői és kulcsemberei előtt tartott beszámolómmal sikerült felkeltenünk a termékmenedzsment helyi atyaúristenének figyelmét a témára, amit 5 hónap alatt készítettünk elő.

Végeredményben így mindenki boldog, én pedig különösen elégedett vagyok, mert a 300 euró bónusz, a kollégák elismerése és egy nagyon elegáns ajánló levél mellé némi önbizalmat is sikerült bezsebelnem azzal hogy tisztába kerültem vele: értékes a munka, amit végzek.

Bár hívtak vissza Msc-s diplomatervre, jelenlegi állás szerint most kicsit új irányba, az egészségügyi műszerek felé fogok fordulni, így feltehetőleg több kalandom az SMA-ban már nem lesz. Remélem, végigviszik a projektet, amit kitaláltunk és kidolgoztunk, és ha egy nap majd a boltokban is elérhető lesz, mondhatom, hogy „igen, ebben én is benne voltam”.

A továbbiakban a blogot még nem zárom le, van pár fotó és esemény, ami még nem került ki, lassan de biztosan csordogálni fognak a bejegyzések. Egy darabig még érdemes lesz néha-néha visszanézni.

Címlapon a város egyik nevezetessége, a Közigazgatási Legfelsőbb Bíróság. A német újra egyesítés előtt itt volt az NDK Legfelsőbb Bírósága, ami ma Karlsruhe-ban székel, Bundesgerichtshof (BGH) néven. Hogy pontosan mit is tárgyalnak ma Lipcsében, azt a három AIESEC-es fogadó közül egy sem tudta elmagyarázni  

De ne ugorjunk még ennyire előre.

Épp megérkeztem magyarországi szabadságomról, amikor megkeresett két kollégám, a mexikói Fabian és a spanyol Juan, hogy nincs-e kedvem velük menni a hétvégi Reception Weekend-re, Lipcsébe. Először kicsit húzódzkodtam, mert már akkor kezdtek iszonyúan gyűlni a mínusz óráim, és a buli miatt a fél pénteket ki kellene hagyni, de végül (miután beszéltem a szakmai vezetőmmel), azt mondtam: üsse kavics, menjünk.

Lipcse Kasseltől csak kb. 250 km, viszont az odajutás vonattal meglepően nehéz. A járatok jó része átszállásos és drága, valamint a menetidő is több, mint három és fél óra. Ezt még a MÁV is veri.

A megoldás számomra eddig ismeretlen helyről jött, a http://www.mitfahrgelegenheit.de/ oldalról. Ez egy ötletes portál, olyan autósok ajánlatait gyűjti, akik A-ból B-be utazván hajlandóak adott kilométer díjért plusz utasokat szállítani. A Kassel – Lepzig útvonal meglepően népszerű, hétvégén félóránként van „járat”, a vonat árának feléért. Ráadásul, mivel az út végig autópálya, normál esetben nem is tart 2,5 óránál tovább.

Jól hangzik, de éltem a gyanúval, hogy lesznek vele problémáink. Egy mexikói, egy spanyol és egy magyar fiú keres fuvart az odaútra, egy mexikói és egy magyar a visszára. Maradjunk annyiban, hogy a németet inkább törjük, mit beszéljük (ez azóta nálam sokat fejlődött), így nem lettem volna meglepve, ha mindenki lepattint. Ehhez képest az odaútra véletlenül egy SMA-s kolleginát néztünk ki, aki gondolkodás nélkül visszaigazolta a fuvart, de a hazatérésre kiválasztott, mint később kiderült, 21 éves női sofőr sem tiltakozott egy percet sem. Magyarországon hasonló engedékenység a hölgyek részéről – szerintem – minimum felelőtlenség lenne.

Ez viszont Németország, így Péntek délután gond nélkül megérkeztünk a lipcsei fogadóinkkal előre megbeszélt helyre. Az idő hetek óta először remek, már-már rövidnadrágos. Élvezettel fürödtem a klasszikus utcákat sütő napban.

Az első utunk Európa egyik legnagyobb pincehelyiséges szórakozóhelyére, a Moritzbastei-be vezetett.

A hely tényleg impozáns, egyszerre 4 nagyobb koncertet lehet benne tartani anélkül, hogy a hangok keverednének, és még így is marad hely három nagyobb társalgónak, amiből az egyik szabadtéri. Érkezésünkkor minden termet az aznap esedékes Német – Görög focimeccsnek előkészített kivetítők és az eléjük állított padsorok foglaltak el.
Itt ettünk és ittunk, az általam rendelt After Eight shake azonban íztelen (vizezett?) volt, így a helyet csak mérsékelve tudom ajánlani.

A hangulati alapozás után arcfestés és zászlóosztás jött, a focimeccset így teljes harci díszben nézhettük végig, legalább 200 hasonlóan felturbózott helyivel együtt. Az első görög gól után a terem olyan volt, mint egy kripta, de aztán Özil beindult, a németek pedig szabályosan tomboltak. Utólag igazán sajnálom, hogy ez volt az utolsó nyertes meccsünk…

Másnap korán keltünk és reggel kilenckor már bent voltunk az egyetemen. Az épület már pénteken is lenyűgözött, a modern és klasszikus anyagok és formák keverése varázslatosan jól sikerül. Ez egyébként igaz a belváros majdnem minden részére: Lipcse a régi és az új harmonikus olvasztótégelye. Nem hiába tartják a környező tartományok legélhetőbb városának.

A reggeli után kis történelmi sétára indultunk. Első állomásunk a St. Nicholas templom. Eredetileg román stílusban épült, később gótikus módon bővítették, a belseje viszont neoklasszikus. Régi és új kapaszkodik ismét egymásba.

Megfigyeltétek az oszlopokat? Ugyanez a forma köszön vissza a templom előtti téren azon az emlékművön, melyet a késő nyolcvanas évek „Hétfői tüntetéseinek” állítottak. 1989-ben Christian Führer, a református St. Nicholas templom lelkipásztora minden hétfőn „békeimádságokat” tartott, melyeken egyre nagyobb tömegek vettek részt. 1989 szeptember negyedikén a sokadalom kinőtte a templomot, és az utcára vonult, hogy békés körmenetben tüntessen olyan jogokért, mint a szabad utazás az NDK és az NSZK között. A körmenetek ezek után minden hétfőn egyre nagyobb létszámmal ismétlődtek meg, de egyszer sem torkollottak erőszakba. Mintájukra számos hétfői szimpátiatüntetés sorozat is indult több német városban és szovjet tagállamban. Az októberben már több, mint 300.000 résztvevős lipcsei megmozdulás a berlini fal ledöntésének egyik közvetlen kiváltója volt. Legendás jelmondatuk a „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”) volt.

A séta következő állomása a városi operaház, ahol épp amatőr strandröplabda bajnokság zajlott 6 pályán. Ismét megfér a régi és az új

Íme a lipcsei Panoráma Torony. A 142 méteres épület az NDK legmagasabb épülete volt. Ma egy TV társaság, rengeted iroda, egy étterem és egy kilátó terasz foglal benne helyet. Szerettem volna felmenni, csinálni pár képet, de az idő hiánya miatt a többiek leszavazták a programot.

A város legdrágább bevásárlóutcájának (Mädlerpassage) és éttermének (Auerbachs Keller, a városban egyetemre járó Goethe hajdani kedvenc kocsmájának, a Faust egyik színhelyének) futó megtekintése után meglátogattuk a piacteret, ahol mire odaértünk, az árusok nagyobb rész már összecsomagolt. Csupán pár helyi fogyasztotta ebédjét.

Nem ment viszont sehova az új városháza, ami nagy tekintélynek örvend, mint az aranymetszés ismert képviselője az építészetben. Sajnos a képre nem fért rá az egész, de a torony elhelyezésének asszimmetriája így is eléggé szembeötlő, a többit pedig higgyétek el nekem
Szintén nem látszik, de érdekes, hogy az épület jobb széle nem egyenes, hanem enyhén hátra felé kanyarodik. Amikor az új városházát építették, költségtakarékossági okokból a korábban itt állt házak alapzatát használták fel, a házak viszont nem voltak teljesen egy sorban. Az ő elhelyezkedésüket követi a mai épület is.

Következő állomásunk a Thomaskirche, ahol Johan Sebastian Bach volt egykor kántor, és mely ma a zeneszerző sírjának is helyt ad.
Mellesleg nem csak Bach köti Lipcsét a klasszikus zenéhez, de a városban született Richard Wagner, és itt alapított híres zeneiskolát Felix Mendelssohn és Robert Schumann.

Ilyen gyökerekkel érthető, ha Lipcse ma is a zeneértők kedvelt városa. A már említett operaházba és a vele szemközti koncertterembe a jegyek minden előadásra jó előre elkelnek, a Thomas Kirche híres kórusa pedig minden hétvégi misét teltházassá tesz. A belépő 4 Euró felnőtteknek, 2 a diákoknak, de perselypénzt ezen alkalmakkor nem szednek. Aki erre jár, semmiképp se hagyja ki, és kezdés előtt már fél órával legyen a bejáratnál, mert ritkán fér be az összes érdeklődő.

A templom után kis pihenő és egy kései ebéd volt soron a városi parkban. Az idő még a péntekinél is kellemesebb volt, így a parkban tucatszámra heverésztek az olvasó, beszélgető vagy alvó fiatalok. A csapat jó része hamar megadta magát a tele hasának, és majdnem két órát szundított a napon.

Én annyira nem voltam álmos, ezért inkább a természet szépségeit vettem lencsevégre.

A pólómat viszont nem viseltem, ennek következtében rák vörösre égtem estére. Szállásadóm viszont német népi gyógymód szerint citromlével kent be, ami bár eléggé csípett, de jobban rendbe hozott, mint az általam eddig használt Panthenol…

Mikor mindenki felkelt, visszamentünk az egyetemre, grillcuccal málháztuk fel magunkat, (amit eredetileg az AIESEC-esek autóval hoztak volna ki, de sajnos a kocsi lerobbant) és elindultunk egy tó partjára. A nevét sajnos nem tudom, mert nem jegyeztem meg, gondolván hogy majd később a térképen úgyis megtalálom. Az nem merült fel bennem, hogy vagy fél tucat hasonló tó van Lipcsében.

A víz nem lehetett melegebb 17 foknál, viszont döbbenetesen tiszta volt. Még akkor is szépen láttam a tó fenekét, amikor már rég nem ért le a lábam. Miután elfagytak a tagjaink, kijöttünk a vízből, és ettünk-ittunk éjszakáig.

Mikor nekünk véget ért a nap, másoknak épp elkezdődött. Még sose láttam „on the fly” sínjavítást: amikor jön egy villamos, a munkások összekapják a kis paravánokat és arrébb vonulnak. Ha a szerelvény elment, visszatérnek a hegesztéshez.

Vasárnapra két programunk volt. Elsőként megnéztük a győzelmi emlékművet, melyet a Napóleon feletti diadalnak állítottak a lipcsei Népek Csatája után, ahol a francia hadvezér először szenvedett komoly vereséget, és aminek következtében a német és lengyel csapatok betörtek Franciaországba, Napóleont pedig száműzetésbe kényszerítették Elba szigetére.

Az emlékmű hatalmas, belseje óriási csarnoknak ad helyet, ahol kőszobrok emlékeztetnek a csatára, és a „Napóleon legyőzéséhez szükséges négy erényre”: erőre, bátorságra, összefogásra és önfeláldozásra.

Mint mondtam, az emlékmű hatalmas (vagy 90 méter magas), viszont nem különösebben szép, majdnem otromba. Szemből magasztosabb látványt nyújtana, de ottjártunkkor fel volt állványozva, így érjétek be ezzel a képpel:

Viszont szép kilátás nyílik a tetejéről a városra.

Régi és új, kicsit másként, avagy itt sem minden fenékig tejfel. Az előtérben lévő sárga kastély valójában a helyi krematórium, a háttérben pedig a lippendorfi széntüzelésű hőerőmű. Remek párt alkotnak a város széli lakótelepekkel.

Az emlékmű után csónakázni mentünk, de nem holmi sétahajón, hanem klasszikus, „csótavi” fém lélekvesztőn, valamint, mivel ebbe nem fértünk el mind, egy kajakon. Ebből a kajak az érdekesebb, fedélzetén Fabiannal, és egy columbiai sráccal, akit itt ismertünk meg. Evező ezelőtt még egyikük kezében sem volt.

Ennek következtében a rajt után sikerült leszedniük az első szembejövő tereptárgyat, egy nagyobb fát.

Becsületükre legyen mondva, hogy nem adták fel, és egész jól belejöttek. Bár a kajak ütközött még parttal, beton mólóval, más hajókkal, egy híddal és majdnem meglékelt egy úszó éttermet is, végül nem borultak be, és a program végére már játszi könnyedséggel siklottak a vízen.

A hajókázás a csatornákon hol Amszterdamot, hol a hamburgi raktárvárost idézte emlékeimbe.

De volt itt egy csipetnyi Velence is.

Nem csak a srácoknak volt új ez a csónakázós dolog. Nisha, az újdonsült pakisztáni ismerősöm nem hogy még evezni nem evezett sose, de egy, a csónakot rendesen behimbáló, nagyobb hullám után kétségbeesetten jelezte, hogy ő bizony úszni sem tud. Persze ezek a járgányok atom stabilak (különben a gépemet sem vittem volna fel rá), de eltartott egy darabig, míg a csajt feloldottuk annyira, hogy nem csak nem félt, de a hajó irányítását is ki merte próbálni. Persze jópofa látvány lehetett, ahogy a csónakban terpeszkedő két 80 kilós férfi fennhangon utasítgatja a vaságyastul 50 kilós lányt, hogy húzza erősebben az evezőket…

A csónakázással kicsit eljátszottuk az időt, és későn vettük észre, hogy a csapat egy részének megy a vonata. Így – mint a társaság leggyakorlottabb vízi pockának – nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy fele annyi idő alatt húzzam vissza a csónakot a dokkba, folyással szemben, mint amennyi alatt lecsorogtunk oda, ahol épp voltunk. Lám, a heti két uszoda nem volt hiába, mert sikerült elérni az összes csatlakozást, viszont hétfőre annyira lemerevedett a karom és a vállam, hogy bemelegítés nélkül nem tudtam rendesen használni a forrasztópákát…

A dolog az SMA-ban úgy működik, hogy a gyakornokok érzekésük után két hónappal, és munkájuk utolsó 6 hetében egy-egy „mentoring talkot” folytatnak a felvételüket felügyelő HR-essel és a szakmai vezetőjükkel. Itt egyrészt visszacsatolást kapunk a szakmai teljesítményünkről, valamint arról, hogy mennyire sikeresen tudtunk beilleszkedni a vállalati kultúrába, másrészt mi is észrevételeket fogalmazhatunk meg a céget és a vezetőinket illetően. A programot elég komolyan veszik, legalábbis az én főnökeim, és a beszélgetésen tényleg minden részletre kiterjed.

A dolog végeztével – bizonyos, előre megadott kategóriák szerint – osztályzatokat kapunk, és a megfelelő szint elérése esetén a szakmai vezető prémiumra terjesztheti fel a gyakornokát. Ez +100 Euró a harmadik hónaptól kezdve minden hónapban.

Az első beszélgetésen nem szerepeltem annyira jól, mint szerettem volna, de elég sok durva dolog tett keresztbe, ezért messze nem álltak úgy a munkáim, mint kellett volna. Persze ezt figyelembe vették ők is, minden nyomás és stressztűrés kategóriám kapásból maximum pontos lett…

A másodikra sikerült megedzenem a gyengéimet, és egyenesbe jöttem a projektekkel is, aminek meglett az eredménye.

Mellesleg 4 rám osztott téma volt. A legfontosabbat most toljuk a célegyenesbe, és jövő héten kész lesz. A második majdnem kész, de nem jutok el addig, hogy befejezhessem, mert az integrációja annyi droidmunkát igényel, amennyit most nem tudunk befektetni. A harmadikban csak társszerző vagyok, és mivel a fő ember – bár nem készült el mindennel – letette a lantot, ezért azzal már nem foglalkozunk. Ami rám volt bízva, azt hiánytalanul megcsináltam, sőt, kicsit többet is. Az utolsó projekt áll a legrosszabbul, és teljesen esélytelen, hogy legyen vele valami, de ez inkább gépészeti téma, amiben nem sok tapasztalatom van.

Összességében elégedett vagyok, és ezek szerint az SMA is.

Remélem ez az ajánlólevelemen is meg fog látszani. Németországban ugyanis kilépéskor minden munkavállalónak köteles a cég ajánlólevelet adni, sőt, törvényi előírás az is, hogy ebben „kedvesnek kell lenni”. Azt hiszem, joggal remélem, hogy ha méltónak találtak a plusz pénzre, akkor az elbocsátóm is lesz olyan míves, hogy jelentős fegyverként vethessem latba a következő állásinterjúmon. Majd meglátjuk. Sokat nem kell rá várni, mindennel együtt már csak 5 munkanapom van hátra…

Még májusban indult meg a föld otthon annyira, hogy Kasselig is elért. Az előzetesen tervezett egy hét helyett emiatt majdnem négyet töltöttem Magyarországon a gyakorlat alatt. Ez egyrészt pénzügyileg is megviselt (nem is posztoltam arra a hónapra költségvetést, nehogy valaki rosszul legyen), másrészt iszonyatos mínuszba rántotta a munkahelyi időegyenlegemet, és mivel előtte is voltam már szabadságon, június közepére a kiutalt 13 naphoz képest kb. 10 napos mínuszban találtam magam. Ciki.

Szerencsére errefelé a magánéleti problémákkal szemben messzemenően toleránsak, így mindenféle adminisztrációs trükkökkel sikerült megetetni ezt a hiányzásmennyiséget a könyvelő rendszerrel, anélkül, hogy az sírva fakadt volna, valamint biztosítottak, hogy semmiféle retorzió nem fog érni, csupán – amennyiben augusztus végéig nem túlórázom le – nem fogják az érintett napokat kifizetni. Azt hiszem, ennél korrektebb ajánlatot én sem tudtam volna kitalálni.

Persze a pénzre szükségem van, hogy nullára hozhassam a végegyenleget, így nekiálltam, hogy lassan, de biztosan faragjam a hiányzó órákat. Ebben sokat segített, hogy időközben kicsit elkanyarodtunk az első projekttől, és sokkal gyakorlatiasabb feladatokat kaptam, (konkrétan hardver építést), amit nagyobb élvezettel csinálok. A motivációra pedig szükség van, mert még így is falat kaparom, mire nap végén, 10-11 bent töltött óra után hazaindulok. Ebben persze benne van az ebéd és kávé szünet is, de ezzel együtt is estére olyan az agyam, mint egy túlterheléstől leolvadt atomreaktor. Hiába hűtöm heti 2-3 uszodával. Az egyéni rekordom 13 óra, amiből 11 volt munka. Ez már azért is problémás, mert az SMA szabályzat alapján diák nem dolgozhat napi 10 óránál többet, így a rendszer nem is engedte, hogy logoljak. Kellemes péntek este volt…

Csalódást keltő viszont, hogy hiába teljesítek papíron átlagon felül, a 4 rám bízott projektből egy van meg, egy másik majdnem, egy félig, egybe pedig bele se kezdtem. Pedig hétfőn mindent be kéne mutatni a 3 hetes szabadságról hazajövő főnökömnek. Sok múlik azon, mennyire lesz boldog (3 hét szabadság után remélem nem romlik könnyen a kedve). Ha megint nem írok egy hónapig, sejthetitek, hogy miért

Azért mindezek ellenére nem élek barlangban. Bár a hétköznapjaim villám sebességgel húznak el, hétvégén még annak ellenére is van időm erre-arra kószálni, hogy eddig eléggé leterhelt annak a 3500 képnek a leválogatása és megszerkesztése, amit múlt hónapban, két esküvőn, két nagyon jó barátomnak csináltam. Nem azt mondom, szeretek fényképezni, korlátozottan még szerkesztgetni is, de azért amikor először öntöttem egy mappába a majdnem 40 GB anyagot, kis híján sokkot kaptam. De a türelem és szorgalom (korábban egyik sem volt nagy erényem) meghozta az eredményét, és már csak az stresszel, hogy feltöltés közben nehogy eldobja a gép a netet, mert a majdnem két gigabájt átküldése az ifjú pároknak az itteni sávszélességgel háborítatlanul is majdnem egy nap. Az ilyen apropók kapcsán döbbenek le azon, milyen brutálisan jól ki vannak találva az internetes kapcsolatok (csúnyábban protokollok), hogy egy ilyen korlátozott hozzáférésen is el tud menni a Skype videó, hova tovább, még a Warcraft III is

De visszatérve az eredeti gondolathoz: minden hétvégén járok a szabadban, élvezem, hogy jó az idő. Értsd: hetente már csak 1-2 napot esik, és legalább háromszor háborítatlanul süt a nap, sokkal előnyösebb megvilágításba helyezve azokat az épületeket, amik mellett nap, mint nap elmegyek, és amiket eddig kevésbé méltattam figyelemre.

De  voltam mexikói búcsúbulin, ahol a olyan chili volt a taco-hoz, hogy 15 percen át szabályosan bőgtem tőle, kirándultam a környező erdőkben és  jártam többször a Herkulesnél, ami egy grandiózus, bár nem különösebben szép szobor a város nyugati dombjainak tetején, a kastélypark felett. Csináltam képeket, de még a fényképezőről sem értek át a számítógépre, ha eljutok odáig, akkor közlöm őket. Ahogy a beszámolok Lipcséből, valamint közlök majd egy összeállítást a dOKUMENTA (13)-ról, amit még mindenképp meglátogatok a maradék két hétvégémen.

Mert már csak ennyi van hátra, Augusztus 31-én összeszedem sátorfámat és lelécelek. Nem mondom, hogy örülök, azt sem, hogy nem, de ez megint egy külön posztot ér. És majd kap is. Ifjonti lelkesedésem azt mondja, hogy mire elmegyek innen, a blog éppen utoléri magát, de az agyam egy rejtett zugában lassan ébredező öregkori bölcsesség azt súgja, hogy még szeptemberben is fogok Kasselről írni…

És igen, májusi könyvelés nem volt, nem is lesz. Kicsit szét voltam dobva abban a hónapban, s olyan tételek terhelték túl a az erőforrásaimat, amire remélem, senki nem szorul majd rá külhoni tartózkodása alatt.