Címlapon a város egyik nevezetessége, a Közigazgatási Legfelsőbb Bíróság. A német újra egyesítés előtt itt volt az NDK Legfelsőbb Bírósága, ami ma Karlsruhe-ban székel, Bundesgerichtshof (BGH) néven. Hogy pontosan mit is tárgyalnak ma Lipcsében, azt a három AIESEC-es fogadó közül egy sem tudta elmagyarázni  

De ne ugorjunk még ennyire előre.

Épp megérkeztem magyarországi szabadságomról, amikor megkeresett két kollégám, a mexikói Fabian és a spanyol Juan, hogy nincs-e kedvem velük menni a hétvégi Reception Weekend-re, Lipcsébe. Először kicsit húzódzkodtam, mert már akkor kezdtek iszonyúan gyűlni a mínusz óráim, és a buli miatt a fél pénteket ki kellene hagyni, de végül (miután beszéltem a szakmai vezetőmmel), azt mondtam: üsse kavics, menjünk.

Lipcse Kasseltől csak kb. 250 km, viszont az odajutás vonattal meglepően nehéz. A járatok jó része átszállásos és drága, valamint a menetidő is több, mint három és fél óra. Ezt még a MÁV is veri.

A megoldás számomra eddig ismeretlen helyről jött, a http://www.mitfahrgelegenheit.de/ oldalról. Ez egy ötletes portál, olyan autósok ajánlatait gyűjti, akik A-ból B-be utazván hajlandóak adott kilométer díjért plusz utasokat szállítani. A Kassel – Lepzig útvonal meglepően népszerű, hétvégén félóránként van „járat”, a vonat árának feléért. Ráadásul, mivel az út végig autópálya, normál esetben nem is tart 2,5 óránál tovább.

Jól hangzik, de éltem a gyanúval, hogy lesznek vele problémáink. Egy mexikói, egy spanyol és egy magyar fiú keres fuvart az odaútra, egy mexikói és egy magyar a visszára. Maradjunk annyiban, hogy a németet inkább törjük, mit beszéljük (ez azóta nálam sokat fejlődött), így nem lettem volna meglepve, ha mindenki lepattint. Ehhez képest az odaútra véletlenül egy SMA-s kolleginát néztünk ki, aki gondolkodás nélkül visszaigazolta a fuvart, de a hazatérésre kiválasztott, mint később kiderült, 21 éves női sofőr sem tiltakozott egy percet sem. Magyarországon hasonló engedékenység a hölgyek részéről – szerintem – minimum felelőtlenség lenne.

Ez viszont Németország, így Péntek délután gond nélkül megérkeztünk a lipcsei fogadóinkkal előre megbeszélt helyre. Az idő hetek óta először remek, már-már rövidnadrágos. Élvezettel fürödtem a klasszikus utcákat sütő napban.

Az első utunk Európa egyik legnagyobb pincehelyiséges szórakozóhelyére, a Moritzbastei-be vezetett.

A hely tényleg impozáns, egyszerre 4 nagyobb koncertet lehet benne tartani anélkül, hogy a hangok keverednének, és még így is marad hely három nagyobb társalgónak, amiből az egyik szabadtéri. Érkezésünkkor minden termet az aznap esedékes Német – Görög focimeccsnek előkészített kivetítők és az eléjük állított padsorok foglaltak el.
Itt ettünk és ittunk, az általam rendelt After Eight shake azonban íztelen (vizezett?) volt, így a helyet csak mérsékelve tudom ajánlani.

A hangulati alapozás után arcfestés és zászlóosztás jött, a focimeccset így teljes harci díszben nézhettük végig, legalább 200 hasonlóan felturbózott helyivel együtt. Az első görög gól után a terem olyan volt, mint egy kripta, de aztán Özil beindult, a németek pedig szabályosan tomboltak. Utólag igazán sajnálom, hogy ez volt az utolsó nyertes meccsünk…

Másnap korán keltünk és reggel kilenckor már bent voltunk az egyetemen. Az épület már pénteken is lenyűgözött, a modern és klasszikus anyagok és formák keverése varázslatosan jól sikerül. Ez egyébként igaz a belváros majdnem minden részére: Lipcse a régi és az új harmonikus olvasztótégelye. Nem hiába tartják a környező tartományok legélhetőbb városának.

A reggeli után kis történelmi sétára indultunk. Első állomásunk a St. Nicholas templom. Eredetileg román stílusban épült, később gótikus módon bővítették, a belseje viszont neoklasszikus. Régi és új kapaszkodik ismét egymásba.

Megfigyeltétek az oszlopokat? Ugyanez a forma köszön vissza a templom előtti téren azon az emlékművön, melyet a késő nyolcvanas évek „Hétfői tüntetéseinek” állítottak. 1989-ben Christian Führer, a református St. Nicholas templom lelkipásztora minden hétfőn „békeimádságokat” tartott, melyeken egyre nagyobb tömegek vettek részt. 1989 szeptember negyedikén a sokadalom kinőtte a templomot, és az utcára vonult, hogy békés körmenetben tüntessen olyan jogokért, mint a szabad utazás az NDK és az NSZK között. A körmenetek ezek után minden hétfőn egyre nagyobb létszámmal ismétlődtek meg, de egyszer sem torkollottak erőszakba. Mintájukra számos hétfői szimpátiatüntetés sorozat is indult több német városban és szovjet tagállamban. Az októberben már több, mint 300.000 résztvevős lipcsei megmozdulás a berlini fal ledöntésének egyik közvetlen kiváltója volt. Legendás jelmondatuk a „Mi vagyunk a nép!” („Wir sind das Volk!”) volt.

A séta következő állomása a városi operaház, ahol épp amatőr strandröplabda bajnokság zajlott 6 pályán. Ismét megfér a régi és az új

Íme a lipcsei Panoráma Torony. A 142 méteres épület az NDK legmagasabb épülete volt. Ma egy TV társaság, rengeted iroda, egy étterem és egy kilátó terasz foglal benne helyet. Szerettem volna felmenni, csinálni pár képet, de az idő hiánya miatt a többiek leszavazták a programot.

A város legdrágább bevásárlóutcájának (Mädlerpassage) és éttermének (Auerbachs Keller, a városban egyetemre járó Goethe hajdani kedvenc kocsmájának, a Faust egyik színhelyének) futó megtekintése után meglátogattuk a piacteret, ahol mire odaértünk, az árusok nagyobb rész már összecsomagolt. Csupán pár helyi fogyasztotta ebédjét.

Nem ment viszont sehova az új városháza, ami nagy tekintélynek örvend, mint az aranymetszés ismert képviselője az építészetben. Sajnos a képre nem fért rá az egész, de a torony elhelyezésének asszimmetriája így is eléggé szembeötlő, a többit pedig higgyétek el nekem
Szintén nem látszik, de érdekes, hogy az épület jobb széle nem egyenes, hanem enyhén hátra felé kanyarodik. Amikor az új városházát építették, költségtakarékossági okokból a korábban itt állt házak alapzatát használták fel, a házak viszont nem voltak teljesen egy sorban. Az ő elhelyezkedésüket követi a mai épület is.

Következő állomásunk a Thomaskirche, ahol Johan Sebastian Bach volt egykor kántor, és mely ma a zeneszerző sírjának is helyt ad.
Mellesleg nem csak Bach köti Lipcsét a klasszikus zenéhez, de a városban született Richard Wagner, és itt alapított híres zeneiskolát Felix Mendelssohn és Robert Schumann.

Ilyen gyökerekkel érthető, ha Lipcse ma is a zeneértők kedvelt városa. A már említett operaházba és a vele szemközti koncertterembe a jegyek minden előadásra jó előre elkelnek, a Thomas Kirche híres kórusa pedig minden hétvégi misét teltházassá tesz. A belépő 4 Euró felnőtteknek, 2 a diákoknak, de perselypénzt ezen alkalmakkor nem szednek. Aki erre jár, semmiképp se hagyja ki, és kezdés előtt már fél órával legyen a bejáratnál, mert ritkán fér be az összes érdeklődő.

A templom után kis pihenő és egy kései ebéd volt soron a városi parkban. Az idő még a péntekinél is kellemesebb volt, így a parkban tucatszámra heverésztek az olvasó, beszélgető vagy alvó fiatalok. A csapat jó része hamar megadta magát a tele hasának, és majdnem két órát szundított a napon.

Én annyira nem voltam álmos, ezért inkább a természet szépségeit vettem lencsevégre.

A pólómat viszont nem viseltem, ennek következtében rák vörösre égtem estére. Szállásadóm viszont német népi gyógymód szerint citromlével kent be, ami bár eléggé csípett, de jobban rendbe hozott, mint az általam eddig használt Panthenol…

Mikor mindenki felkelt, visszamentünk az egyetemre, grillcuccal málháztuk fel magunkat, (amit eredetileg az AIESEC-esek autóval hoztak volna ki, de sajnos a kocsi lerobbant) és elindultunk egy tó partjára. A nevét sajnos nem tudom, mert nem jegyeztem meg, gondolván hogy majd később a térképen úgyis megtalálom. Az nem merült fel bennem, hogy vagy fél tucat hasonló tó van Lipcsében.

A víz nem lehetett melegebb 17 foknál, viszont döbbenetesen tiszta volt. Még akkor is szépen láttam a tó fenekét, amikor már rég nem ért le a lábam. Miután elfagytak a tagjaink, kijöttünk a vízből, és ettünk-ittunk éjszakáig.

Mikor nekünk véget ért a nap, másoknak épp elkezdődött. Még sose láttam „on the fly” sínjavítást: amikor jön egy villamos, a munkások összekapják a kis paravánokat és arrébb vonulnak. Ha a szerelvény elment, visszatérnek a hegesztéshez.

Vasárnapra két programunk volt. Elsőként megnéztük a győzelmi emlékművet, melyet a Napóleon feletti diadalnak állítottak a lipcsei Népek Csatája után, ahol a francia hadvezér először szenvedett komoly vereséget, és aminek következtében a német és lengyel csapatok betörtek Franciaországba, Napóleont pedig száműzetésbe kényszerítették Elba szigetére.

Az emlékmű hatalmas, belseje óriási csarnoknak ad helyet, ahol kőszobrok emlékeztetnek a csatára, és a „Napóleon legyőzéséhez szükséges négy erényre”: erőre, bátorságra, összefogásra és önfeláldozásra.

Mint mondtam, az emlékmű hatalmas (vagy 90 méter magas), viszont nem különösebben szép, majdnem otromba. Szemből magasztosabb látványt nyújtana, de ottjártunkkor fel volt állványozva, így érjétek be ezzel a képpel:

Viszont szép kilátás nyílik a tetejéről a városra.

Régi és új, kicsit másként, avagy itt sem minden fenékig tejfel. Az előtérben lévő sárga kastély valójában a helyi krematórium, a háttérben pedig a lippendorfi széntüzelésű hőerőmű. Remek párt alkotnak a város széli lakótelepekkel.

Az emlékmű után csónakázni mentünk, de nem holmi sétahajón, hanem klasszikus, „csótavi” fém lélekvesztőn, valamint, mivel ebbe nem fértünk el mind, egy kajakon. Ebből a kajak az érdekesebb, fedélzetén Fabiannal, és egy columbiai sráccal, akit itt ismertünk meg. Evező ezelőtt még egyikük kezében sem volt.

Ennek következtében a rajt után sikerült leszedniük az első szembejövő tereptárgyat, egy nagyobb fát.

Becsületükre legyen mondva, hogy nem adták fel, és egész jól belejöttek. Bár a kajak ütközött még parttal, beton mólóval, más hajókkal, egy híddal és majdnem meglékelt egy úszó éttermet is, végül nem borultak be, és a program végére már játszi könnyedséggel siklottak a vízen.

A hajókázás a csatornákon hol Amszterdamot, hol a hamburgi raktárvárost idézte emlékeimbe.

De volt itt egy csipetnyi Velence is.

Nem csak a srácoknak volt új ez a csónakázós dolog. Nisha, az újdonsült pakisztáni ismerősöm nem hogy még evezni nem evezett sose, de egy, a csónakot rendesen behimbáló, nagyobb hullám után kétségbeesetten jelezte, hogy ő bizony úszni sem tud. Persze ezek a járgányok atom stabilak (különben a gépemet sem vittem volna fel rá), de eltartott egy darabig, míg a csajt feloldottuk annyira, hogy nem csak nem félt, de a hajó irányítását is ki merte próbálni. Persze jópofa látvány lehetett, ahogy a csónakban terpeszkedő két 80 kilós férfi fennhangon utasítgatja a vaságyastul 50 kilós lányt, hogy húzza erősebben az evezőket…

A csónakázással kicsit eljátszottuk az időt, és későn vettük észre, hogy a csapat egy részének megy a vonata. Így – mint a társaság leggyakorlottabb vízi pockának – nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy fele annyi idő alatt húzzam vissza a csónakot a dokkba, folyással szemben, mint amennyi alatt lecsorogtunk oda, ahol épp voltunk. Lám, a heti két uszoda nem volt hiába, mert sikerült elérni az összes csatlakozást, viszont hétfőre annyira lemerevedett a karom és a vállam, hogy bemelegítés nélkül nem tudtam rendesen használni a forrasztópákát…

Na, de lássuk a vidámabb részeket.

(Címlapon a Hapag Lloyd hajózási vállalat székháza székháza, amit a külső Alster tó túlpartján lévő Fairmont Hotellel kevertem össze, ami a város legdrágább szállodája.)

A hétvégi programot a Németországi AIESEC történetében először nem a helyi szervezet, hanem az ott lévő gyakornokok és cserediákok alakították, mivel a rendes tagok egy konferencián vettek részt. Ennek sajátos, „vak vezet világtalant” humora volt, cserébe viszont ingyen aludhattunk a konferencia miatt távol lévő rendes AIESEC tagok lakásaiban. Így csak a 100 Eurós vonatjegyet és az ételt kellett fizetnem.

A vonatút mellesleg katasztrofális volt. Mindig, ha szeretnék egy cikket írni a német közlekedés gördülékeny, pontos voltáról, valami baj üt be. Volt már, hogy kimaradt járat miatt késtem el munkából, máskor azért, mert a buszom összetört egy taxit (a villamossíneken, hogy minden egyszerű legyen.) Ezen a hétvégén nem tudom, mi történet, de minden vonat legalább egy órát késett, aminek következtében teljesen felborult a menetrend. Ennek köszönhetően a szerelvényem az eggyel későbbi hamburgi járat után kötve ért be a főpályaudvarra. Olyan hosszúak voltunk, hogy előre és hátra még annyi lógott ki a csarnokból, mint amennyi a képen látszik.

Íme, az új városháza, Hamburg talán leghíresebb épülete. A régit 1842-ben telerakták puskaporral, és felrobbantották, hogy így próbáljanak gátat szabni a városban terjedő nagy tűzvésznek. Kreatív ötlet, de nem jött be…

(Afénykép mellesleg szép példája az in picture HDR-nek. Ezért tessék RAW-ban fotózni.)

A városháza előtti téren vártuk, hogy a többiek is innen-onnan megérkezzenek. Mire együtt volt a csapat, már kezdett rásötétedni a városházával szemben álló, furcsa alakú fákra.

Egy könyvesbolt, tele piros könyvekkel! Boborján itt menybe menne!

Mielőtt ki ki a szállására indult volna, még megittunk egy pár sört a  külső Alster tó partján. Itt láttam először (mondjuk informatikus) nőt sört nyitni sörösüveggel, ráadásul olyan gyakorlattal, aminek soha nyomába nem fogok érni. (Mondjuk én inkább bor és szeszpárti vagyok.)

A nap még alig bukott ki a Szent Péter templom mögül, amikor másnap kevés alvás után beértünk a városba, hogy közös reggeli után megtekintsük a történelmi nevezetességeket.

Ez az első és második világháború áldozatainak  emlékoszlopa. Még az 1920-as években emelték, és egy a tetején egy anya szobra volt a gyermekeivel. Ez azonban a náci Németországnak nem volt elég „hazafias”, így az anyát porontyostul leverték, hogy helyére egy német birodalmi sas szállhasson. A második világháború után természetesen nem maradhattak, így őket is leverték. Helyüket viszont nem foglalta el semmi, abba ugyanis nehezebb belekötni. Mellesleg ekkor avatták fel az emlékművet a második világégés áldozatainak is.

Ő Brent, kanadai születésű zeneművész, aki az akadémiára jött Hamburgba, de 16 éve behálózta egy nő és itt ragadt. Azóta a zenélés mellett a http://www.neweuropetours.eu/ hamburgi körsétáit vezeti, angol és német nyelven. A New Europe egy érdekes kezdeményezés: több európai nagyvárosban „önkéntes” helyiek borravalóért kalauzolják körbe a turistákat.

A hamburgi menet nagyjából 4 órás és roppant érdekes volt, így bátran ajánlom annak, akinek erre vetődve nem volt ideje vagy türelme, hogy útikönyvekből felkészülve nézze meg a főbb nevezetességeket. Regisztrálni előre nem kell, az időpontok a honlapon fellelhetőek. A szokásos borravaló fejenként 2 Euró, de mindenki saját megítélése szerint fizessen, ha tetszett neki a túra. Fontos viszont, hogy maximum 10 fős csoportokat kalauzolnak, mivel e felett ez már kereskedelmi tevékenység lenne. Mi pont 10-en voltunk

A mi városnézésünk első állomása a már említett Szent Péter templom volt. Ennek kapuján találhatóak Európa egyik legrégebbi, eredeti állapotában fennmaradt  kopogtatói, melyek oroszlánt formáznak.

A kivitelezés mentségére legyen mondva, hogy a szájhagyomány szerint a készítő sose látott oroszlánt, csupán könyvek szöveges leírására támaszkodhatott. Ahhoz képest nem is rossz.

A templomot hátrahagyva felkerestük a régi kereskedelmi negyed „kontóházait”, azaz a korabeli iroda tömböket. Ebben az épületben kapott helyt az első páternoszter felvonó. Ezek a folyton járó liftek elég veszedelmes jószágok voltak, aki nem volt elég fürge, könnyen otthagyta a lábfejét a liftaknában. A felvonók – felújítások és biztonsági berendezések telepítése után – ma is kipróbálhatók, immár a végtagok elvesztésének kockázata nélkül.

Egy a Chile ház, mely szintén kereskedelmi iroda volt, s melynek érdekessége, hogy az épület hajót formáz. Mellesleg – ha hihetünk Brentnek – ez Európa leghegyesebb épületsarka.

Egy kevésbé vidám hely, a néhai „Tesch und Stabenow” székház. Ez, a korábban rovarölőket gyártó mezőgazdasági cég állította elő a később hírhedté vállt Zyklon B gázt, melyből a világháború alatt, hogy új rendeltetésének jobban megfeleljen, elhagyták az addig biztonsági okokból hozzáadott szúrós szagú jelölőgázt. Ez a húzás Nürnbergben a vezetők fejébe került, mert végső bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a cég tisztában volt vele, mire használják termékeit.

Az épületben ma irodák és egy zsidó alapítvány székel, mely jogsegítséget nyújt a holokauszt túlélőknek kártérítési igényeikben. A gyászos időkre egy tábla emlékeztet a bejárat mellett.

Hagyjuk hátra most a múltat, de csak hogy még mélyebbre menjünk vissza benne. Míg Hamburg szép utcáin sétálunk, mesélek kicsit a város történetéről.

Nagy Károly 810-ben építette Hammaburg várát és egy templomot az Alster és az Elba folyó találkozásában, hogy innen kiindulva térítse meg keresztény hitre a környék viking lakosságát. Az ötlet nem aratott sikert, annyira, hogy Hammaburg várát a helyi törzsek porig égették. Ötször. Aztán ráuntak, és vagy elhagyták a régiót, vagy felvették a keresztény hitet. A város nagyon gyorsan fejlődött köszönhetően remek fekvésének, és annak, hogy Barbadossa Frigyes 1189-ben – mivel a hamburgiaknak a keresztes háborúkhoz elengedhetetlen pénzért cserébe mást adni nem tudott – vám és adómentes, szabad várossá tette. Ez alapozta meg a város aranykorát, és így lett az a „Világ kapuja”.

A hamburgiak mindig nagyon büszkék voltak szabad városi státuszukra, melyet egészen a modern Németország megszületéséig, még Napóleon és a porosz hódítás alatt is  többé-kevésbé megőriztek.  (A város még az NSZK-ban is önálló tartománynak számított).

A történetnek csak egy szépséghibája van: 1982-ben kiderült, hogy Barbadossa Frigyes kutyabőre hamis. De hát sajnáljuk, ezer évet visszacsinálni ugyan mégsem lehet…

Mellesleg azt szeretem leginkább a hamburgi belvárosban, hogy minden utcája szép. Nincsenek ízléstelen üzletek, zsúfolt reklámok, vagy falfirkák. A külterületek már más kategóriába esnek, de a belváros három tűzvész és egy bombázás után is gyönyörű.

Közben elértünk az Afrika házig. Innen irányította a néhai Woremann úr a fekete kontinens és Németország közt zajló kereskedelmet, valamit az afrikai kolóniák építését. Erre kapta fel a fejét Anglia és Franciaország is, és kezdett bele afrikai érdekeltségeik bővítésébe, hogy ne maradjanak el a rivális mögött.

A cég mellesleg a feketék áruiért cserébe alkohollal és fegyverekkel fizetett. Az erre éretlen kultúrákban már az egyik is elég nagy pusztítást is tudott volna csinálni, de a kettő együtt tökéletesen szolgálta ki az „oszd meg és uralkodj” elvet.

A régi városháza mellett látható szent Ansgar püspök szobra, aki még Nagy Károly idejében próbálta terelni a viking nyáját Jézus felé, mint tudjuk, kevés sikerrel.

A néhai Szent Nikolai templom csarnokában állna most ez az emlékmű, ha a csarnok megvolna. Azt azonban – sok mással egyetemben – lebombázták az amerikaiak és az angolok még a második világháborúban. A tornyot meghagyták, mivel az éjszaka is jó tájékozódási pont volt a pilótáknak. Mára csak ezt, és a benne lévő harangjátékot állították helyre annyira, hogy látogatni lehessen.

Az szobor Hamburg harmadik nagy tűzvészének állít emléket, a női alakért nyúló kezek egyszersmind a névtelen áldozatok és a lángnyelvek szimbólumai. A tüzet a szövetségesek foszforbombái gyújtották. Ez egyébként majdnem olyan kedves dolog, mint a Zyklon B, mivel behintett élőt és élettelent, és a levegővel érintkezve azonnal lángra kapott. Sok ember ugrott az Elbába menekülést keresve, de a foszfor vegyületet nem oldódott vízben, így amikor levegőért feljöttek a víz alól, újra lángra kaptak.

A bombák elindították az „infernót” is, ami egy nagyjából 200 méter magas, 800 fokos, a városon végigvonuló tűzvihar volt. A tüzet az extrém hőségtől kitáguló és nagy sebességgel felszálló helyére betóduló oxigén dús levegő táplálta és napokig tartott. Sokat hallunk arról, mit tettek a németek a háborúban, de itt jártamban el kellett ismernem, piszkosul elverték őket érte…

De ígérem, több borongós részt már nem írok.

Ez Hamburg legrégebbi utcája, nevezetessége, hogy minden csapást túlélt, mit építése óta a vársora mért az ég, ami – most már tudjuk – nem kis teljesítmény.

A régi utcákban amszterdami stílusú  házak emelkednek, amiket – mily meglepő – az Amszterdamból idecsábított mesterek emeltek. A házak fala kezdetben kifelé dőlt, ingatlanadót ugyanis az alapterület után kellett fizetni, s ezzel a trükkel az adót elkerülve lehetett növelni a felső szintek raktárterületét. Később a praktikum kiveszhetett a szokásból, ugyanis a házak mind itt, mind Amszterdamban sokszor össze-vissza dőlnek.

Átjáró a raktár negyedbe.

A környék urai nem nézték mindig jó szemmel a szabad város státuszt és az adómentességet, és sokszor tettek kísérletet a jogok csorbítására. Az egyik ilyen eredménye volt, hogy csak azon áruk után nem kellett vámot fizetni, melyeket a város melletti szigeten tároltak. Több se kellett, a hamburgiak kiűzték a sziget lakóit, porig romboltak mindent, hogy a helyére raktárakat emeljenek. Ezek jó részében ma is árút tartanak (pl. itt van Európa legnagyobb perzsa szőnyeg készlete), de itt található a világ egyik legnagyobb modellvasútja is.

A járdák azért vannak ilyen magasan, mert időnként az Elba az egész földszintet elönti, hogy csak csónakkal, illetve ezeken a pallókon lehet közlekedni.

A raktár negyedtől nem messze épül az új városrész, az építészek játszótere. Ezen a részen régen a város betiltott minden építkezést, majd a fokozatosan elértéktelenedő parcellákat szép csendben összevásárolta. Miután a terület jó része a városé lett, zöld utat adtak az építkezéseknek, de szigorú rendezési tervek alapján. Ez a modern városépítés kutató laborja, egy külön település Hamburgon belül, óvodával, iskolával, színházzal, plázákkal, irodákkal és minden egyébbel. Sok, futurisztikus épületnek ad otthont, ha az ember hosszabb időre jár itt, megér a negyed egy sétát.

Itt ért véget városnéző körutunk Brenttel, s elváltunk egymástól, hogy valami harapnivaló után nézzünk a kikötői buli forgatagában.

Ahol is volt minden, elsősorban irgalmatlan tömeg. De akadt mindenféle vásári sütöde, szuvenírbolt, céllövölde óriáskerék és rengeteg, rengeteg tengerész. A forgatag a Queen’s Dayhez hasonló, csak épp itt ugyanannyi ember negyed akkora helyre van beszorítva.

„Baj van a részeg tengerésszel…”

Mellesleg az az érzésem, hogy ő már másnap fent volt a youtube-on…

Marhára szerettem volna csinálni egy közös fotót orosz matrózokkal, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Bezzeg egy szinttel alattam a csaj még a sapkát is megkapta, kérnie sem kellett. Hol van itt az egyenjogúság, kérem?

A kikötői forgatag kicsit távolabbról. A torony tetején lévő radar valami fantasztikus…

A Harbor Birthday részeként változatos mutatványokat láthattunk a vízen is. Volt katonai bemutató, hajós felvonulás, műrepülés és akrobatikus vízisí. A dolognak volt annyi hátránya, hogy emiatt nem tudtuk megejteni a tervezett elbai hajókirándulást, mivel a folyó belső (érdekesebb) szakaszait lezárták.

Bár konfliktusnak sehol semmi nyomát nem láttam, és általános volt a partihangulat, a helyszín biztosítását nem bízták a véletlenre.

Ugyan a kikötőben nem tudtunk hajókázni, de mi csak azért is tettünk egy kört az Elba tenger felé eső szakaszán, ahol a hamburgi nyaralók és strandok, valamint a javítódokkok találhatóak.

Kis fotós trükk: ha egy képen a színek sehogy sem akarnak összeállni, dobjuk ki őket, és húzzunk rá még egy kis kontrasztot…

A fenti kép még az előtt készült, hogy egy érkező hullám lemosott minket a fedélzetről. Én jól jártam, mert eléggé a hajó orrában voltam ahhoz, hogy ordítva lebukhassak az átcsapó víztömeg elől, de a többieket öv magasságban érte a meglepetés. Eddig nem mondtam, de kutya egy idő volt: hol sütött a nap, hol fújt a szél, néha pedig esett. A hőmérő higanyszála sose lépte át a 18 fokot. Meg lehet hát érteni, hogy vizes alsógatyában hajózni a szeles fedélzeten nem volt egy kéjutazás. Én is kaptam annyit, hogy estére belázasodjak.

Ennek, és más galibáknak köszönhetően szakítottam az eredeti tervemmel, hogy az éjszakát átbulizva a reggelt a halpiacon várjam, és némi alvás után az első vonattal vasárnap hazafelé indultam a pályaudvarról.

– Tudtad, hogy a Német elektromos hálózat szállítási vesztesége egy ködösebb napon nagyjából 2,4 GW?

– Mennyi?

– 2,4 GW. Sok, mi? Ennyit fogyaszt egy nagyobb német város.

– Vagy fél Magyarország…

– Vagy két DeLorean.

Németország átlagos elektromos energiafogyasztása nagyjából 70 GW, Magyarországé csupán 5. A különbség még a lakosságra vetítve is óriási, egy német emberre nagyjából 1,75-ször akkora igény jut, mint egy magyarra. Nagyon jó volna, ha ez azt jelentené, hogy mi ennyivel takarékosabbak vagy hatékonyabbak vagyunk, a szomorú igazság azonban az, hogy ez a teljesítmény a hazai iparból hiányzik, ami a 25-szörös GDP különbségen is tetten érhető.

Csak az SMA-nak 27 GW maximáis kimeneti teljesítményű napelem rendszere van telepítve, ami esősebb délutánokon is képes lenne hazánkat ellátni.

Források az érdeklődőknek:

Aktuális magyar energiafogyasztás és termelés:

http://www.mavir.hu/web/mavir/home

Az SMA invertereinek kimeneti teljesítménye aktuálisan és visszamenőleg:

http://www.sma.de/unternehmen/pv-leistung-in-deutschland.html

Német áramfogyasztási adatok:

http://de.wikipedia.org/wiki/Stromerzeugung

Magyar áramfogyasztási adatok:

http://www.mavir.hu/web/mavir/reszletes-havi-brutto-energi-adatok

Az észrevétel jogos, így hajtás után olvasható minden, amit a papírokról, igazolásokról, regisztrációról tudni érdemes, vagy legalábbis annyi, amennyit én tudok.

Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy érdemes legalább 2-3 munkanappal, vagy ha nagyon bizonytalanok vagyunk, akár egy héttel előbb kiutazni, az ismertetésre kerülő dolgokat ugyanis elméletileg az első munkanap előtt kell elintézni. Valószínűleg senkit nem állítanak falhoz, ha valamivel megcsúszik, nálam is voltak nagy kavarok, de mivel a hivatalok is csak munkaidőben vannak nyitva, eléggé megszorongathatjuk magunkat a késlekedéssel. Ugyan a korai érkezés a szállás szempontjából elég macerás, mert a szobákat jobbára hó elejétől adják ki, de jó szervezéssel, vagy hó közepi munkába állással (a legtöbb helyen erre van lehetőség) ez megoldható.
Tűnjenek azonban bármilyen flottnak a dolgok, készüljünk fel lélekben, hogy az elején sok cifra dolog történhet.

Az intézmények nyitva tartása változó, sok helyen előre foglalt időpont nélkül csak a hét egy-egy napján intézhetjük az ügyeinket. Erről is érdemes előre tájékozódni.

Kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy nem vagyok halál biztos abban, hogy minden papírmunka úgy megy a többi tartományban is, mint itt, Hessenben, de nagy eltérések nem lehetnek, ugyanis a beszerzett azonosítók és igazolások országos érvényűek.

És most már tényleg a lényeg.

Az első dolgunk, ha megjöttünk, a regisztráció lesz. Mint külföldi állampolgárok, be kell jelentkezni a helyi regisztrációs irodában, ami általában Bürgeramt vagy Bürgerbüro néven fut. Itt jelentjük be a német lakcímünket, tartózkodásunk okát és idejét. A lakcímhez tőlem nem kértek semmilyen igazolást, bár a biztonság kedvéért nálam volt az albérleti szerződés egy példánya. Ezt javaslom másoknak is. Mivel EU-s állampolgárok vagyunk, külön tartózkodási és munkavállalási engedélyt nem kell igényelni, de a lakcímünkről itt kapott igazolásra még más hivatalokban is szükség lesz. Továbbá az itt bejelentett a címre kapjuk majd meg postán a német személyi számunkat is. Emiatt feltétlenül gondoskodjunk róla, hogy már a procedúra megkezdése előtt szerepeljen a nevünk a postaládán.
A bejelentkezéshez  személyi igazolvány vagy útlevél és egy biometrikus igazolványkép kell.
A személyi számra a munkáltatónak szüksége lesz.

A sorrend innentől már nem kötött, de másodiknak az adószám kiváltását javaslom. Ezt jobbára a helyi Finanzamt elnevezésű adóhivatalban tehetjük meg, útlevél, vagy személyi és német lakcím igazolás ellenében. A dokumentumokat postázni fogják, a fizetéses papír eredetijét a munkáltatónak kell majd leadni.

Ha dolgozni akarunk, szükségünk lesz egy bankszámlára is. A német számlanyitás úgy működik, hogy bemegy az ember a bankba, ahol kap egy időpontot és egy Ansprechpartnert, akivel aztán egy másik nap elintézik a szerződést. A bankok jó része kínál ingyenes diákszámlát és netbankot, ez utóbbira való igényt viszont gyakran külön kell jelezni.
Érdemes lehet olyan nemzetközi bankláncot választani, mely biztosítja, hogy a pénzünket a magyar leányvállalattól is külön díj kifizetése nélkül vehessük fel. Az ügyintézéshez személyazonosító okmány, diák számla esetén nemzetközi diákigazolvány (pl. ISIC) szükséges, ami egyébként sok más helyen is nagyon hasznos.

Jó, ha van egy német SIM kártyánk. Sok szolgáltató (Orange, O2) kínál feltöltő kártyákat kedvező percdíjakkal, akár mobilnettel. Ezeket viszont csak kártyafüggetlen, vagy helyi készülékben tudjuk használni.

Amennyiben a szakmai gyakorlatunk a tanulmányainkhoz szükséges, úgy nem kell Németországban külön TB-t fizetni. Ekkor viszont kell erről egy (német, vagy esetleg angol) aláírt és lepecsételt  igazolás, mely tartalmazza a hallgató személyes adatait és otthoni címét, a gyakorlat időtartamát, valamint az egyetem és a diplomát nyújtó képzés nevét. Az SMA-nál erre van egy külön formanyomtatvány, de elég rugalmasan kezelik a tartalmát, amíg a jelentése megmarad.

Ha a gyakorlat nem kötelező, úgy munkába állás előtt regisztrálnunk kell valamely német egészségbiztosítónál. Vannak állami és magán cégek, a teljes lista itt megtekinthető: http://www.krankenkassen.de/gesetzliche-krankenkassen/
Ennek díja elég borsos, legalább havi 70-90 Euró. Szerintem érdemesebb állami céget választani, de nem akarok kampányolni, még a végén valaki belém köt.

A munkáltatónak így is, úgy is szüksége lesz német (esetleg angol) hallgatói jogviszony igazolásra. Nem kell, hogy aktív hallgató legyél, de legyen meg a jogviszonyod (angolul „enrolled student”), különben nem végezhetsz gyakorlatot.

Végül egy kevésbé nyilvánvaló, de elég fontos dolog. Valami, számomra érthetetlen szabályozás következtében Magyarországon  jelenleg az orvos egyszerre maximum három havi gyógyszert írhat fel, de egy hónapban csak egy havi váltható ki. Ha valaki hosszú időre jön ki, és gyógyszeres kezelés alatt áll, beszélje meg az otthoniakkal és az orvosával, hogy hogyan tudják megoldani az utánpótlást.

Remélem semmit sem felejtettem ki, bármilyen további kérdés esetén szívesen állok rendelkezésre.

A cél ezúttal a Hannover Messe, a téma pedig ipari automatizálás, energiaellátás és általában olyan technológiák, amiknek az SMA fejlesztője és felvevője is. Most már volt egy napunk felkészülni, az ötlet ugyanis tegnap este pattant ki a vezetőség fejéből. Igazából megtiszteltetés, hogy egy ilyen, szerintem a cég szempontjából jóval fontosabb eseményre is elvisznek, bár kezdem magam úgy érezni, mint egy utazó porszívóügynök. De 23 évesen, különösebb kötöttségek nélkül, utazó porszívóügynöknek lenni a világ számomra ismeretlen tájain nem is olyan rossz…

Péntek este 11 felé értünk vissza a nürnbergi kiállításról, majdnem 650 kilométer autózás után. Fárasztó volt, de megérte. Mellesleg most vezettem először hat sebességes autót, több, mint 160 lóerővel. A piros lápáknál működő start-stop automatika is új volt, gyakran hitette el velem, hogy lefullasztottam az autót, amíg meg nem szoktam. A német autópálya viszont nem jött be: bármilyen tempónál pillanatok alatt az ember hátába érhetnek a sportkocsik, ráadásul, bár tilos, főleg a felhajtók után gyakran előznek nagy sebességgel, jobbról is. Marhára kell figyelni minden irányba. És akkor a felújítások miatti össze-vissza terelgetésekről még nem is beszéltem…

IFH Intherm, ahol voltunk, egy fűtés- és hűtéstechnikai rendezvény, ahol radiátorok, vízmelegítők, nyílászárók, napelemek, légkondicionálók, szaniterek és hasonló dolgok gyártói és forgalmazói jelennek meg, és válaszolnak lelkesen mindenféle kérdésre. Ha egyszer úgy hozza az élet, hogy Németországban építek házat, előtte biztosan felkeresem.

Eddig nem is hallottam, hogy vannak olyan légcserélő rendszerek, melyek szellőztetés közben a szobalevegő hőjének 90%-át képesek visszanyerni, vagy létezik olyan berendezés, mely a zuhanyzás közben elfolyó meleg víz hőjét hasznosítja a fűtésben. Nem üres fecsegés, hogy zöldül az energia ipar (meg persze az is, aki az új fejlesztések árát tanulmányozza).

Nagyon szívesen írnék arról is, hogy mi pontosan mit kerestünk, és mennyire meglepő felfedezésekre jutottunk, de ezek közlését (mivel a projekt még nagyon gyerekcipőben jár) letiltotta az SMA. Ellenben annyit elmondhatok: két mérnök (ebből az egyik én vagyok) nagyjából egy heti munkáját sikerült megspórolni, ráadásul elcseréltünk egy tucat névjegyet és gyűjtöttünk 7 kiló prospektust is (lemértem). Remélem a táskám kibírja, amíg hétfőn beviszem őket az irodába. És remélem én is kibírom, amíg az összes bennük lévő érdekesebb linket végigbogarászom, további technikai dokumentáció után kutatva. Mert hiába kaptunk választ több tucat kérdésre, jött velük kétszer annyi új talány. Lesz mibe belemerülnöm hétfőtől is.

Ezen felbuzdulva szombat este felkerekedtem, és remek NDK-s kölcsönbicajommal (amin most döglött be a bal pedál után a hátsó lámpa is) nekivágtam az éjszakának, hogy készítsek pár képet az aznap esti koncertről. Csak kétszer tévedtem el: oda- és visszafelé, viszont a hely és a hangulat mindenért kárpótolt. Jövő héten körbeérdeklődök az irodában, hogy kikhez csapódva lehetne néha-néha visszanézni ide.

Hát ki tudna neki ellenállni?

A hosszú hétvége apropóján felkerekedtem, hogy gyermekkorom kedvenc állatkáit újra látogassam. A múzeum egy csinos, de kicsi, három szintes épület, melynek a felső része jelenleg zárva tart. A földszinten a dinók foglalják el, az elsőn pedig az állandó tárlat kap helyet. A belépti díj újságíróként két euró, aminek a felét elvileg az AIESEC majd visszatéríti, mint minden olyan költséget, mely Németország kultúrájának megismerésével kapcsolatos.

A kiállítás pár teljesen és részlegesen kiásott fosszíliából, érdekes információs táblákból, 1900-as évek elejére datált archív régészeti anyagokból és eszközökből, valamint ismétlő üzemmódra állított Jurassic Park filmzenéből állt. Az elején roppant lelkes voltam, mivel az előttem szaladgáló iskolás csoportból kiindulva az a téveszmém volt, hogy le szabad tapizni a csontokat. Félúton aztán az egyik gyerek irdatlan fejmosást kapott, okos ember pedig más kárán tanul…

Az őslények után megnéztem az állandó tárlatot is: ez jórészt különböző éghajlati övek élővilágát kívánta bemutatni preparátumokkal és műnövényekkel benépesített vitrinekben. „Halak, vadak, s mi jó falat, szem-szájnak ingere.”

Több vitrinnél is volt interaktív tábla, melyen az állatokhoz tartozó gombot megnyomva azok hangját lehetett viszont hallani. Tekintve, hogy a lejátszást csak elindítani lehetett, megállítani nem, az eszköz tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az össze-vissza nyomkoraszó gyerekek rövid távon kiidegeljék a szülőket.

Egy különösen érdekes hely az ősember sarok, ahol interaktív módon, autentikusnak mondott eszközökkel, kézikönyvi leírás alapján próbálhatott az ember tüzet csiholni:

Első gondolatra ez elég felelőtlen dolognak tűnt, hisz az ember könnyedén felgyújthat teszem azt egy papírzsepit, azzal a kézikönyvet, és már áll is a bál. Második gondolatommal sutba dobtam az elsőt és nekiláttam, hogy lángokba borítsam utolsó száraz papír zsebkendőmet.

Ami azonban meglepően nehéznek bizonyult. Először is a kovakövek ha 20 csattintásra adtak egy szikrát, már jó köröm volt. Másodszor ez a szikra nem tűnt úgy, mint ha bármi eséllyel indult volna a legpitiánerebb gyújtogatási kísérletben. Lehet, hogy a technikám nem volt megfelelő. Lehet, hogy száraz zuzmóval kellett volna próbálkozni (ami viszont nem volt nálam). De egyébként is, rendelkezésre áll egy sokkal kifinomultabb eszköz, így a köveket sutba dobtam, figyelmem középpontjába pedig a tűzíj került. Ez a kép jobb felső részén látható, kifeszített íjra és nyílvesszőre emlékeztető dolog, amit én távolról valami őskörzőnek véltem. Ennek használatáról képek, sőt még egy oktatófilm is volt, így biztosra vettem, hogy rövid idő alatt kormos lyukat égethetek nem hogy a zsebkendőmbe, de az asztalon lévő próbafába is. A gondok ott kezdődtek, hogy a könyvben és az asztalon lévő eszköz nem egyezett meg. Mintha az automata váltós autóba beülve az oktató azt mondaná: akkor most nyomja be a kuplungot.

De velem nem lehet csak így kiszúrni: szétszedtem, átépítettem, kipróbáltam az összes megoldási lehetőséget, amit két darab fából és egy kötélből ki lehet hozni, de semmi eredmény. Bear Grylls sírógörcsöt kapott volna, ha lát. A pumpa kezdett felmenni, egyre agresszívebben akartam valami eredményt elérni, míg végül a nagy csiholásban (az egyébként fém hegyű) jószágot kis híján az ágyékomba állítottam.

Ekkor feladtam. 16 év természettudományos oktatása bukott el a legalapvetőbb feladaton, ami elé a fáról lemászás óta állított minket a természet. Fáradtan indultam haza, holnap pedig az első dolgom lesz, hogy veszek pár öngyújtót és minden táskámba rakok egyet. Az ember tanuljon meg együtt élni a korlátaival…

Egyébként jópofa múzeum volt, de három naposnál rövidebb látogatásba nem tenném bele.

Kis energetikai gyorstalpaló után bemutatom a céget, írok a fejlesztési részlegünkről, majd a mindennapokról is. Megijedni ne tessék, minden könnyed és meseszerű lesz, mivel szakmai részletekbe már csak a titoktartási szerződés miatt sem fogok belemenni. Azonban a téma így is elég nagy, így két nap alatt, két posztban kerül tálalásra.

Bár már elhangzott, de a teljesség kedvéért kezdjük az elejétől: a munkahelyem becsületes neve SMA Solar Technology AG. Ebből hamar kitalálható, hogy a nappal szeretne valamit kezdeni, történetesen energiát akar nyerni belőle.

Erre alapvetően két bevett módszer van: a napkollektor, mely a nap sugárzásának hőjét használja, pl. vízmelegítéshez vagy fűtéshez és a napelem, mely a nap fényéből elektromos feszültséget állít elő. Minket ez utóbbi érdekel, de nem foglalkozunk sem a feszültséget előállító (na jó, egyszer káromkodok: photovoltaikus) cellákkal, sem az azokból felépülő panelekkel. Roppant jogos a kérdés, hogy akkor mit is csinál több, mint 5500 ember egész nap?

A gond az a napelemekkel, hogy egyenfeszültséget állítanak elő, amit hiába kötök rá a hűtőre, villanyradiátorra, vagy lámpára, ezeket az eszközöket ugyanis egy adott váltóáramhoz tervezték (ami európai viszonylatban konkrétan 230 voltot és 50 hertzet jelent). Két megoldás van: vagy készítünk olyan eszközöket, amik közvetlenül működnek napelemről (van ilyen is, de ritka, mert a napelemből kijövő feszültségnek még ezer más baja is van), vagy építünk olyan berendezést, mely a napelemek kimenetét a hálózathoz igazítja. Háztartási és ipari viszonylatban ez az egyeduralkodó módszer, a berendezés neve pedig inverter. Az SMA az ilyen inverterek legnagyobb fejlesztője és gyártója, az USA-tól Abu-Dzabin át Ázsiáig mindenhol jelen vannak. Akit érdekel, az SMA honlapján olvasgathat még ezekről.

A történet viszont itt még nem teljes, le kell ugyanis küzdeni egy másik technikai problémát. Nevezetesen napenergia csak akkor van, ha süt a nap, a hűtőnek viszont egész nap kell mennie. Ez a kérdés is több megoldásos.

A kényelmesebb, hogy bár rendelkezünk napelemekkel, rá vagyunk csatlakozva a lakossági áramszolgáltatásra is, és ha nincs elég löket a saját rendszerünkben, vásárolunk az övékből. Ehhez az invertereknek tudnia kell illeszteni a két rendszert. Olyan ez, mint a klasszikus hintás példa bővített változata. Van egy gyerekünk, aki akkor boldog, ha jár a hintája. Ő a fogyasztó. Előtte és mögötte a lelkes szülők, mint a két elektromos hálózat. Amíg szépen, megfelelő ütemben lökködik a csemetét, nincs gond: ha anyuka elfárad, apuka jobban rátesz, a szórakozás garantált. Ha viszont saját kedvük szerint, összevissza nyúlkálnak a gyerek felé, jó esetben fékezik, rosszabban mondjuk kinyomják a szemét, ami meglehetősen terhére lenne a családi békének. Az illesztés tehát roppant fontos, szerencsére ezzel az invertereink remekül boldogulnak.

A másik megoldás a termelés és a fogyasztás összehangolására a beépített tárolók, pl. akkumulátorok használata. Ha többet termelünk, mint amennyi elfogy, töltjük az aksit, ami majd rásegít a hálózatra akkor, ha nem süt a nap. Az SMA-nak van ilyen rendszere is (Backup system néven fut), általában ezt a megoldást az elsővel karöltve használják. Lehet egyébként „tárolónak használni” az elektromos szolgáltatót is, aki megveszi tőlünk a bőséges időkben túltermelt napenergiát, csak sajnos olcsóbban, mint amennyiért energiaínség idején visszaadja. Az akkumulátornak tehát ezzel együtt is van létjogosultsága.

Szusszanjunk kicsit, már nincs sok hátra

Van ugyanis egy harmadik út, amivel eddig nem foglalkoztunk. Befolyásolni nem csak a kínálatot, de a keresletet is lehet. Ha egy átvonuló felhő miatt nincs elég energia, hogy egyszerre menjen a hűtő, mosógép, rádió, tévé és még a fűtőtest is, akkor kapcsoljuk le azt, ami a legkevésbé fontos. Így nem kell megvásárolni a szolgáltatótól a drága áramot, nem amortizáljuk a szintén drága akkumulátorokat és nem szenvedünk a backup system eredendően alacsonyabb hatásfokától. Ráadásul ez nem jár feltétlenül lemondásokkal. Sok fogyasztó jól ütemezhető (pl. mosógép, amit ha reggel bepakolok, elég, ha délután arra végez, amire hazaérünk), másoknak pedig a tehetetlensége nagy (egy villanyradiátor még a kikapcsolás után fél órával is langyos és fűti a szobát), így a felhasználó jó esetben észre sem veszi, hogy a felhők átvonulása alatt valami nem működött.

Ehhez persze rengeteg finomságra van szükség: kellenek a felhasználó egyéni preferenciái, a fogyasztás folyamatos mérése, időjárási adatok elemzése és a jövőbeli termelés becslése, valamit kellenek az eszközök, amik a háztartási fogyasztókat kapcsolgatják. Ez az a kérdéskör, amivel az engem alkalmazó csapat foglalkozik a Kommunikációs és Információ Technológiai részlegen, az eredmény pedig a már piacon lévő, Sunny Home Manager és annak kiegészítői. Ennek a rendszernek a fejlesztését végzem én is.

Fontos azonban tisztán látni azt, hogy ez a rendszer csak ütemez, nem tudja összességében növelni a rendelkezésre álló energiát, vagy csökkenteni azt, amit fel akarunk használni. Csupán a termelést és a felhasználást egyezteti időben össze. De már ennyivel is nagyjából 8-10%-ot csökken a villanyszámlánk a brosúrák szerint, ami nem elhanyagolható.

Azt hiszem, mára ennyi elég, holnap a munkahelyi mindennapokról és a kollégákról fogok mesélni.

Mivel én az AIESEC segítségével nyertem el külföldi gyakornoki helyet, ezért elvileg ők intézik a szállásomat is. A gond az, hogy míg a szervezet Paderborn-ban található, addig én tőle 95 kilométerre, Kasselbe megyek, ahol a csapatnak sem saját szállása, sem kihelyezett embere nincs. (Paderbornban van egy diákszállójuk, ahol fix helyeket bérelnek és oda szokták elrakni az embereket). Emiatt effektíve egyedül kellett keresgélnem. Ha bárki ilyen fába vágná a fejszéjét, tudom javasolni azt a két honlapot, amit én is használtam albérlet keresés céljából:

http://www.wg-gesucht.de/

http://www.studenten-wg.de/

Itt részletes szűrők segítségével kereshetünk magunknak hajlékot. Találtam én is nem is egy jópofát, de az események Némethonban mostanában elég gyorsan történnek: pár nap gondolkodás alatt elkeltek azok a lakások, amiknek első körben írtam, a második körre pedig már csak két hely maradt. Mindkettő ugyanannak a fickónak a tulajdonában volt, akivel sikerült felvenni a kapcsolatot és meg is beszéltük, hogy havi 250 euróért kapok egy szobát egy háromfős lakóközösségben (vagy Wohngemeinschaft, ahogy errefelé hívják). A beköltözést is lefixáltuk, már csak a szerződést kellett megkapnom és aláírás után scannelve visszaküldenem.

Az első döccenő az elutazás előtti napon (!!!) jött: a csóka közölte, hogy bocs, mégse tudok beköltözni időben, csak elsején. De addig is had ajánljon egy diákszállót, ahol a havi bér felét elverhetem arra a pár áthidaló éjszakára. Ezen kissé bepipultam, és elég nyersen a tudtára adtam:ez így nem lesz jó. Plusz a beszélgetést továbbítottam az AIESEC csapatnak is, hátha tudnak valamit kezdeni vele.  Majd nem túl nyugodtan lefeküdtem és bíztam a gondviselésben, hisz útközben csak szerencse kérdése, hol találok internetet, és mit tudok intézni arra, mire odaérek.

Szerencsére az AIESEC ráhatására az ürge kitalált egy vészmegoldást: arra a pár napra eltesz a másik szobájába, ahova csak harmincadikán költözik be egy kolumbiai srác, és arra elvileg már üres lesz az állandó lakhelyem is. Kezdésnek ez jó volt.

A második döccenő akkor volt, amikor harmincadikán kerestem Marcust (így hívták a tulajt), hogy mikor és hogyan lesz az átköltözés. Mire ő: sajnos ma nem megy, de nincs semmi gond, majd holnap. Gondoltam rendben, és elindultam a városba valami harapnivalóért, amikor az ház ajtaja előtt egy nyilvánvalóan nem német kinézetű, roppant tanácstalan arcú sráccal találkoztam, aki vagy négy bőröndöt és egy ruhaszárítót szorongatott kétségbeesetten. Megkondult a fejemben a vészharang, és megkérdeztem: ugyan már nem Marcusra vár-e?

Persze de, és már ott szobrozott egy ideje, mivel nem érte el a kedves német barátunkat. Hamar tisztáztuk, miként fonódott össze a pillanatban szerencsésnek nem nevezhető sorsunk, majd mielőtt elmentem volna az áhított harapnivalóért, beengedtem a lakásba és megmutattam neki jelenleg általam elfoglalt szobáját.

Igazából nem is értem, Marcus mit gondolt, mivel a lakás másik két lakója (akiknek még lett volna kulcsa) a tavaszi szünetre hazautazott, és ha én belevetem magam a kasseli éjszakába, meddig állt volna még ott a szerencsétlen gyerek a szemerkélő esőben?

Evés után (ami már tényleg rám fért akkor), sikerült elérni Marcust, aki azt mondta, este nyolcra jön és „kitalálunk valamit”. Mivel este kilenckor még mindig sehol senki, nekiálltam felmosni a padlót, tudván: valamelyikünk ma este azon alszik. És az első nap felsöpört iszonyatos porból kiindulva úgy gondoltam, mérek még egy ilyen megelőző csapást a szobában uralkodó koszra. Mire felszáradt minden és elhatároztuk, hogy felhívjuk Marcust, mondván ha eddig nem jött meg, hát majd holnap reggel tegye, arra betoppant őszentsége. Ekkor találkoztam vele először és annyira zavart, szerencsétlen feje volt, hogy már-már azt hittem: hármunk közül ő a leg sajnálatra méltóbb. Haragom végleg elszállt, amikor kiderült, szerzett egy tök normális ágy matracot pluszba, így a „földön” fekvő embernek is egész tisztes ágya lett.

Így végre, este 11 felé el is jutottam addig, hogy pizsamában, hálózsákomban, (a régi ágyon, amit sorshúzás vagy párbaj nélkül is megtarthattam, hála a kolumbiai srác rokonszenvének, aki egyébként ugyanott lesz gyakornok, mint én), szóval mindezekkel együtt végre sikerült elaludni.

Másnap az átköltözés már rendben zajlott, Marcus elvitt autóval az új helyre, ami sokkal rosszabb elhelyezkedésű, de legalább nem néz ki úgy belülről, mint a Markusovszky kórház belgyógyászata (ami elég lehangoló). Cserébe itt is állt a mocsok, így tetemes időt vett igénybe, hogy felmossak mindenhol és a fürdőt, illetve a saját szobámat alaposabban átsikáljam. Az ablakom egyébként pár fára és egy régi ipartelepen álló gőzmozdonyra néz, ami nekem kicsit megnyugtató látvány.

Este még meglátogattam a LIDL-t és az EDEKA-t (ezek a helyi olcsó boltok, amik szerencsére nincsenek is messze) és beszereztem pár dolgot az elkövetkező napokra.

Holnap azt tervezem, hogy meglátogatom a belvárosi uszodát, és megnézem, érdemes-e rendszeresen eljárni oda.

Remélem az otthoniak elmúlt pár napja kevésbé volt hektikus!