Már több, mint egy hónapja, hogy a hamburgi AIESEC meghívásának eleget téve meglátogattam egy hétvégére Európa második legnagyobb kikötőjét, és legnagyobb tengerész buliját, a Harbor Bithday-t. A beszámoló azóta is csúszik, mivel azon a hétvégén sokkal inkább kicsúszott a lábam alól a talaj, mint azt az elfogyasztott szeszes ital indokolná, és ennek hatásaiból nagyjából mostanra sikerült egyenesbe jönnöm. (Lásd: Adásszünet).
Na, de lássuk a vidámabb részeket.
(Címlapon a Hapag Lloyd hajózási vállalat székháza székháza, amit a külső Alster tó túlpartján lévő Fairmont Hotellel kevertem össze, ami a város legdrágább szállodája.)
A hétvégi programot a Németországi AIESEC történetében először nem a helyi szervezet, hanem az ott lévő gyakornokok és cserediákok alakították, mivel a rendes tagok egy konferencián vettek részt. Ennek sajátos, „vak vezet világtalant” humora volt, cserébe viszont ingyen aludhattunk a konferencia miatt távol lévő rendes AIESEC tagok lakásaiban. Így csak a 100 Eurós vonatjegyet és az ételt kellett fizetnem.
A vonatút mellesleg katasztrofális volt. Mindig, ha szeretnék egy cikket írni a német közlekedés gördülékeny, pontos voltáról, valami baj üt be. Volt már, hogy kimaradt járat miatt késtem el munkából, máskor azért, mert a buszom összetört egy taxit (a villamossíneken, hogy minden egyszerű legyen.) Ezen a hétvégén nem tudom, mi történet, de minden vonat legalább egy órát késett, aminek következtében teljesen felborult a menetrend. Ennek köszönhetően a szerelvényem az eggyel későbbi hamburgi járat után kötve ért be a főpályaudvarra. Olyan hosszúak voltunk, hogy előre és hátra még annyi lógott ki a csarnokból, mint amennyi a képen látszik.
Íme, az új városháza, Hamburg talán leghíresebb épülete. A régit 1842-ben telerakták puskaporral, és felrobbantották, hogy így próbáljanak gátat szabni a városban terjedő nagy tűzvésznek. Kreatív ötlet, de nem jött be…
(Afénykép mellesleg szép példája az in picture HDR-nek. Ezért tessék RAW-ban fotózni.)
A városháza előtti téren vártuk, hogy a többiek is innen-onnan megérkezzenek. Mire együtt volt a csapat, már kezdett rásötétedni a városházával szemben álló, furcsa alakú fákra.
Egy könyvesbolt, tele piros könyvekkel! Boborján itt menybe menne!
Mielőtt ki ki a szállására indult volna, még megittunk egy pár sört a külső Alster tó partján. Itt láttam először (mondjuk informatikus) nőt sört nyitni sörösüveggel, ráadásul olyan gyakorlattal, aminek soha nyomába nem fogok érni. (Mondjuk én inkább bor és szeszpárti vagyok.)
A nap még alig bukott ki a Szent Péter templom mögül, amikor másnap kevés alvás után beértünk a városba, hogy közös reggeli után megtekintsük a történelmi nevezetességeket.
Ez az első és második világháború áldozatainak emlékoszlopa. Még az 1920-as években emelték, és egy a tetején egy anya szobra volt a gyermekeivel. Ez azonban a náci Németországnak nem volt elég „hazafias”, így az anyát porontyostul leverték, hogy helyére egy német birodalmi sas szállhasson. A második világháború után természetesen nem maradhattak, így őket is leverték. Helyüket viszont nem foglalta el semmi, abba ugyanis nehezebb belekötni. Mellesleg ekkor avatták fel az emlékművet a második világégés áldozatainak is.
Ő Brent, kanadai születésű zeneművész, aki az akadémiára jött Hamburgba, de 16 éve behálózta egy nő és itt ragadt. Azóta a zenélés mellett a http://www.neweuropetours.eu/ hamburgi körsétáit vezeti, angol és német nyelven. A New Europe egy érdekes kezdeményezés: több európai nagyvárosban „önkéntes” helyiek borravalóért kalauzolják körbe a turistákat.
A hamburgi menet nagyjából 4 órás és roppant érdekes volt, így bátran ajánlom annak, akinek erre vetődve nem volt ideje vagy türelme, hogy útikönyvekből felkészülve nézze meg a főbb nevezetességeket. Regisztrálni előre nem kell, az időpontok a honlapon fellelhetőek. A szokásos borravaló fejenként 2 Euró, de mindenki saját megítélése szerint fizessen, ha tetszett neki a túra. Fontos viszont, hogy maximum 10 fős csoportokat kalauzolnak, mivel e felett ez már kereskedelmi tevékenység lenne. Mi pont 10-en voltunk 🙂
A mi városnézésünk első állomása a már említett Szent Péter templom volt. Ennek kapuján találhatóak Európa egyik legrégebbi, eredeti állapotában fennmaradt kopogtatói, melyek oroszlánt formáznak.
A kivitelezés mentségére legyen mondva, hogy a szájhagyomány szerint a készítő sose látott oroszlánt, csupán könyvek szöveges leírására támaszkodhatott. Ahhoz képest nem is rossz.
A templomot hátrahagyva felkerestük a régi kereskedelmi negyed „kontóházait”, azaz a korabeli iroda tömböket. Ebben az épületben kapott helyt az első páternoszter felvonó. Ezek a folyton járó liftek elég veszedelmes jószágok voltak, aki nem volt elég fürge, könnyen otthagyta a lábfejét a liftaknában. A felvonók – felújítások és biztonsági berendezések telepítése után – ma is kipróbálhatók, immár a végtagok elvesztésének kockázata nélkül.
Egy a Chile ház, mely szintén kereskedelmi iroda volt, s melynek érdekessége, hogy az épület hajót formáz. Mellesleg – ha hihetünk Brentnek – ez Európa leghegyesebb épületsarka.
Egy kevésbé vidám hely, a néhai „Tesch und Stabenow” székház. Ez, a korábban rovarölőket gyártó mezőgazdasági cég állította elő a később hírhedté vállt Zyklon B gázt, melyből a világháború alatt, hogy új rendeltetésének jobban megfeleljen, elhagyták az addig biztonsági okokból hozzáadott szúrós szagú jelölőgázt. Ez a húzás Nürnbergben a vezetők fejébe került, mert végső bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a cég tisztában volt vele, mire használják termékeit.
Az épületben ma irodák és egy zsidó alapítvány székel, mely jogsegítséget nyújt a holokauszt túlélőknek kártérítési igényeikben. A gyászos időkre egy tábla emlékeztet a bejárat mellett.
Hagyjuk hátra most a múltat, de csak hogy még mélyebbre menjünk vissza benne. Míg Hamburg szép utcáin sétálunk, mesélek kicsit a város történetéről.
Nagy Károly 810-ben építette Hammaburg várát és egy templomot az Alster és az Elba folyó találkozásában, hogy innen kiindulva térítse meg keresztény hitre a környék viking lakosságát. Az ötlet nem aratott sikert, annyira, hogy Hammaburg várát a helyi törzsek porig égették. Ötször. Aztán ráuntak, és vagy elhagyták a régiót, vagy felvették a keresztény hitet. A város nagyon gyorsan fejlődött köszönhetően remek fekvésének, és annak, hogy Barbadossa Frigyes 1189-ben – mivel a hamburgiaknak a keresztes háborúkhoz elengedhetetlen pénzért cserébe mást adni nem tudott – vám és adómentes, szabad várossá tette. Ez alapozta meg a város aranykorát, és így lett az a „Világ kapuja”.
A hamburgiak mindig nagyon büszkék voltak szabad városi státuszukra, melyet egészen a modern Németország megszületéséig, még Napóleon és a porosz hódítás alatt is többé-kevésbé megőriztek. (A város még az NSZK-ban is önálló tartománynak számított).
A történetnek csak egy szépséghibája van: 1982-ben kiderült, hogy Barbadossa Frigyes kutyabőre hamis. De hát sajnáljuk, ezer évet visszacsinálni ugyan mégsem lehet…
Mellesleg azt szeretem leginkább a hamburgi belvárosban, hogy minden utcája szép. Nincsenek ízléstelen üzletek, zsúfolt reklámok, vagy falfirkák. A külterületek már más kategóriába esnek, de a belváros három tűzvész és egy bombázás után is gyönyörű.
Közben elértünk az Afrika házig. Innen irányította a néhai Woremann úr a fekete kontinens és Németország közt zajló kereskedelmet, valamit az afrikai kolóniák építését. Erre kapta fel a fejét Anglia és Franciaország is, és kezdett bele afrikai érdekeltségeik bővítésébe, hogy ne maradjanak el a rivális mögött.
A cég mellesleg a feketék áruiért cserébe alkohollal és fegyverekkel fizetett. Az erre éretlen kultúrákban már az egyik is elég nagy pusztítást is tudott volna csinálni, de a kettő együtt tökéletesen szolgálta ki az „oszd meg és uralkodj” elvet.
A régi városháza mellett látható szent Ansgar püspök szobra, aki még Nagy Károly idejében próbálta terelni a viking nyáját Jézus felé, mint tudjuk, kevés sikerrel.
A néhai Szent Nikolai templom csarnokában állna most ez az emlékmű, ha a csarnok megvolna. Azt azonban – sok mással egyetemben – lebombázták az amerikaiak és az angolok még a második világháborúban. A tornyot meghagyták, mivel az éjszaka is jó tájékozódási pont volt a pilótáknak. Mára csak ezt, és a benne lévő harangjátékot állították helyre annyira, hogy látogatni lehessen.
Az szobor Hamburg harmadik nagy tűzvészének állít emléket, a női alakért nyúló kezek egyszersmind a névtelen áldozatok és a lángnyelvek szimbólumai. A tüzet a szövetségesek foszforbombái gyújtották. Ez egyébként majdnem olyan kedves dolog, mint a Zyklon B, mivel behintett élőt és élettelent, és a levegővel érintkezve azonnal lángra kapott. Sok ember ugrott az Elbába menekülést keresve, de a foszfor vegyületet nem oldódott vízben, így amikor levegőért feljöttek a víz alól, újra lángra kaptak.
A bombák elindították az „infernót” is, ami egy nagyjából 200 méter magas, 800 fokos, a városon végigvonuló tűzvihar volt. A tüzet az extrém hőségtől kitáguló és nagy sebességgel felszálló helyére betóduló oxigén dús levegő táplálta és napokig tartott. Sokat hallunk arról, mit tettek a németek a háborúban, de itt jártamban el kellett ismernem, piszkosul elverték őket érte…
De ígérem, több borongós részt már nem írok.
Ez Hamburg legrégebbi utcája, nevezetessége, hogy minden csapást túlélt, mit építése óta a vársora mért az ég, ami – most már tudjuk – nem kis teljesítmény.
A régi utcákban amszterdami stílusú házak emelkednek, amiket – mily meglepő – az Amszterdamból idecsábított mesterek emeltek. A házak fala kezdetben kifelé dőlt, ingatlanadót ugyanis az alapterület után kellett fizetni, s ezzel a trükkel az adót elkerülve lehetett növelni a felső szintek raktárterületét. Később a praktikum kiveszhetett a szokásból, ugyanis a házak mind itt, mind Amszterdamban sokszor össze-vissza dőlnek.
Átjáró a raktár negyedbe.
A környék urai nem nézték mindig jó szemmel a szabad város státuszt és az adómentességet, és sokszor tettek kísérletet a jogok csorbítására. Az egyik ilyen eredménye volt, hogy csak azon áruk után nem kellett vámot fizetni, melyeket a város melletti szigeten tároltak. Több se kellett, a hamburgiak kiűzték a sziget lakóit, porig romboltak mindent, hogy a helyére raktárakat emeljenek. Ezek jó részében ma is árút tartanak (pl. itt van Európa legnagyobb perzsa szőnyeg készlete), de itt található a világ egyik legnagyobb modellvasútja is.
A járdák azért vannak ilyen magasan, mert időnként az Elba az egész földszintet elönti, hogy csak csónakkal, illetve ezeken a pallókon lehet közlekedni.
A raktár negyedtől nem messze épül az új városrész, az építészek játszótere. Ezen a részen régen a város betiltott minden építkezést, majd a fokozatosan elértéktelenedő parcellákat szép csendben összevásárolta. Miután a terület jó része a városé lett, zöld utat adtak az építkezéseknek, de szigorú rendezési tervek alapján. Ez a modern városépítés kutató laborja, egy külön település Hamburgon belül, óvodával, iskolával, színházzal, plázákkal, irodákkal és minden egyébbel. Sok, futurisztikus épületnek ad otthont, ha az ember hosszabb időre jár itt, megér a negyed egy sétát.
Itt ért véget városnéző körutunk Brenttel, s elváltunk egymástól, hogy valami harapnivaló után nézzünk a kikötői buli forgatagában.
Ahol is volt minden, elsősorban irgalmatlan tömeg. De akadt mindenféle vásári sütöde, szuvenírbolt, céllövölde óriáskerék és rengeteg, rengeteg tengerész. A forgatag a Queen’s Dayhez hasonló, csak épp itt ugyanannyi ember negyed akkora helyre van beszorítva.
„Baj van a részeg tengerésszel…”
Mellesleg az az érzésem, hogy ő már másnap fent volt a youtube-on…
Marhára szerettem volna csinálni egy közös fotót orosz matrózokkal, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Bezzeg egy szinttel alattam a csaj még a sapkát is megkapta, kérnie sem kellett. Hol van itt az egyenjogúság, kérem?
A kikötői forgatag kicsit távolabbról. A torony tetején lévő radar valami fantasztikus…
A Harbor Birthday részeként változatos mutatványokat láthattunk a vízen is. Volt katonai bemutató, hajós felvonulás, műrepülés és akrobatikus vízisí. A dolognak volt annyi hátránya, hogy emiatt nem tudtuk megejteni a tervezett elbai hajókirándulást, mivel a folyó belső (érdekesebb) szakaszait lezárták.
Bár konfliktusnak sehol semmi nyomát nem láttam, és általános volt a partihangulat, a helyszín biztosítását nem bízták a véletlenre.
Ugyan a kikötőben nem tudtunk hajókázni, de mi csak azért is tettünk egy kört az Elba tenger felé eső szakaszán, ahol a hamburgi nyaralók és strandok, valamint a javítódokkok találhatóak.
Kis fotós trükk: ha egy képen a színek sehogy sem akarnak összeállni, dobjuk ki őket, és húzzunk rá még egy kis kontrasztot…
A fenti kép még az előtt készült, hogy egy érkező hullám lemosott minket a fedélzetről. Én jól jártam, mert eléggé a hajó orrában voltam ahhoz, hogy ordítva lebukhassak az átcsapó víztömeg elől, de a többieket öv magasságban érte a meglepetés. Eddig nem mondtam, de kutya egy idő volt: hol sütött a nap, hol fújt a szél, néha pedig esett. A hőmérő higanyszála sose lépte át a 18 fokot. Meg lehet hát érteni, hogy vizes alsógatyában hajózni a szeles fedélzeten nem volt egy kéjutazás. Én is kaptam annyit, hogy estére belázasodjak.
Ennek, és más galibáknak köszönhetően szakítottam az eredeti tervemmel, hogy az éjszakát átbulizva a reggelt a halpiacon várjam, és némi alvás után az első vonattal vasárnap hazafelé indultam a pályaudvarról.
